MEGÉRKEZTEM…
Mióta legutóbb jelentkeztem, milliónyi dolog történt…
Igazán nagy lelkierő kell, hogy a kedvetekért visszarepüljek az időben és némi kronológiai pontossággal beszámoljak minden érdeklődésre számot tevő részletről…
Nézzük először a dolog uncsi, orvosi oldalát.
Mesélek nektek a PET CT-ről egy kicsit…
Nos hihetetlen milyen hamar kaptam időpontot a vizsgálatra.
De nem is én lennék, ha minden zökkenő mentesen történt volna… Akartok róla baszélni???
Naná, hogy akartok, különben nem lennétek itt!
Természetesen időpontra kellett érkeznem… ezért hát elegánsan lekéstem a vonatot. Drága férjem egy őrült autóversenyző tempójában száguldott velem a szomszéd faluba, hogy utolérjük a vonatot.
Mondtam is neki… tulajdonképpen nem a traumatológiára, hanem PET CT-re volna időpontom…
Persze a szívem és a lelkem zakatolt!!!
Állomás- fékezés- ugrás ki a kocsiból, rohanás fel a lépcsőn… Hurrá még itt a vonat!
Egy lélegeztetőgép hangját imitálva értem fel a peronra… azonban az ajtók már zárva voltak és a mozdony vezető közönyös arccal lendítette mozgásba a hatalmas monstrumot.
Szinte sírva könyörögtem: Ne… ne… ne…
Végül elhaló hangon csak ennyit… orvoshoz kell mennem, vizsgálatra. A masiniszta azonban ugyanolyan közönnyel bámult rám… és elvitte a síneken zakatolva a reményemet!
Megsemmisülten, az összeomlás szélén valaki megérintette a vállamat… egy hölgy volt… és azt mondta 5 perc múlva jön egy másik vonat!
Nem hittem a fülemnek! Ebben az időszakban mifelénk óránként járnak a vonatok! 5 perc??? Isten valahogy nagyon szeret engem!
Közben a férjem is felhívott… ott várt az állomás mellett… hallván kétségbeesésemet, pillanatok alatt mellettem termett, ölelt, nyugtatott, vígasztalt!
Hamarosan valóban begördült a vonat. Felszálltam, és lassan elöntött a nyugalom.
Már megint tanultam valamit… Nem! Nem azt, hogy időben kell érkezi az állomásra!!!
Azt tanultam, hogy minden a legnagyobb rendben lesz mindig és aggódni, idegeskedni oly felelsleges!
A vizsgálatra hajszálpontosan megérkeztem… Világvége alsó… Azt hittem errefelé már nem is élnek emberek.
A hely kultúrált, gyönyörű és megnyugtató.
A recepción kedves hölgyek fogadtak, s kisvártatva megérkezett egy újabb kedves hölgyemény. Egy szobába kísért, ahol vallatásomba fogott. Szerencsére nem kínozott meg, eléggé együttműködő voltam valószínüleg. Persze alacsony a fájdalom küszöböm, nem is sokáig bírtam volna ellenállni! (Előző betegségek, családi anamnézis, tünetek, stb.)
Ezek után egy asszisztens kísért egy kezelő helyiségbe, ahol kontrasztanyagot adott be… belémhasított a tudat… kemo-véna-szurka-piszka, de igyekeztem elhessegetni a tű látványa okozta para(nem normális) jelenséget magamtól.
Ezután egy úgynevezett nyugi szobába kísért, adott egy kancsó kicsit ánizsos ízű folyadékot és egy apró poharat, azzal, hogy tízpercenként kell meginnom egy-egy pohárkával! (Nem vagyok egy ivós fajta, nekem ez biza kihívás volt, de legalább rájöttem, miért nem járok kocsmába!)
Magamra maradtam én, a kancsó, a pohár és a telefonom a fülesemmel. Ez utóbbinak nagy hasznát vettem, gondolat elűzőként meditálni próbáltam, közben erősen koncentráltam a pozitív gondolkodásra, mantrázgattam magamnak, hogy bármit is látnak odabent, az jóindulatú lesz…
Ennek sajnos némiképp ellentmondott az érzés, amit az újabb és újab pohár italocska elfogyasztása okozott.
Éreztem, ahogy hűvösen végigáramlik a testemben, és ugyanakkor azt is tisztán éreztem, ahogyan a hűvös, szinte jeges folyadék azon a ponton fut össze, ahol a testemben zajló folyamatok a problémát jelezték.
Kicsit bénító, kicsit ijesztő, kicsit reménytelen érzés volt, de ekkorra már én kikapaszkodtam a saját gödröm legmélyéről és tudtam, bármi történik is itt vagyok, állok elébe és még nagyobb erővel harcolni fogok, mint ezelőtt bármikor is.
Hamarosan megérkezett értem az asszisztens hölgy, elfoglalhattam helyemet a vizsgáló térben, most már csak egy dolgom akadt, feküdni és hagyni, hogy a gép tegye a dolgát… lássa a láthatatlant. Mutassa meg hol a hiba és akkor az orvosoké a feladat, hogy gyógyítsanak, az enyém pedig, hogy hittel, erővel, bátorsággal és kitartással segítsem a dolgukat!
Hazafelé édes kis szütyőt kaptam, üdítővel, keksszel és egy kis ropival, mivel a vizsgálat előtt 6 órával már nem volt szabad enni… mondjuk pl. mozogni sem, én meg úgy futottam a vonat után, mint valami jamaicai futó…
Tudjátok… én semmit sem úgy csinálok ahogyan kellene…
Valószínű a közlejövő 30-40 évemben ez már így is marad!
Az eredményre sajnos kicsit várni kellett… több, mint egy hetet. Sokkoló volt. Petefészekrák és áttétei…
Pont a farsang kapcsán mentem a kislányomhoz az iskolába, mikor megérkezett a hír. Küszködtem, torokfájásig nyeltem és nyeltem a könnyeimet, csak Bogica meg ne lássa, ne érezze!
Tarts ki, tartsd magad! Haraptam a szám szélét, fuldokoltam… aztán szépen lassan leküzdöttem az érzést.
Pár nap múlva újraolvastam a leletet…
Igen, áttét. De nem távoli, mind ott tobzódik a hasamban, kiveszik és kész!
Ez erőt adott, ez tovább vitt. és most haladok a kijelölt utamon.
Már nincs telve könnyel a szemem, már nem harapom az ajkaimat. Ma már boldogan, mosolyogva menetelek…
Tovább… tovább… tovább…
Millió puszi mindenkinek… Igyekszem hamarosan folytatni az elbeszéléseimet…