IN MEMORIAM

Mit rejt a cím?
Számomra emlékezést. Emlékezést valakikre, akik fontosak voltak, de már nem lehet nekik ezt elmondani!

Engedjétek meg most nekem, hogy néhány régi kedves ismerősöm előtt tisztelegjek, s közben egy újabb csokor gondolatot nyújthassak át Nektek!

Nem, nem a halottak napja indította el bennem ezeket a gondolatokat, annál én sokkal spontánabb ember vagyok.

Sajnos a dolgoknak más szomorú aktualitásuk van!

Először is engedjétek meg nekem, hogy egy nemrégiben elhunyt baptista testvér előtt tisztelegjek!
Nos, ő Sz. Oszkár.

Mint azt már említettem Nektek, a baptistáknál nincs keresztelés, hanem felnőtt fejjel köteleződik el vakalaki, ha az Úr mellett dönt. Gyermekeinket azonban elvisszük bemutatni a gyülekezet előtt, kérve rá az Úr áldását.
A mi kis Zétikénknél ez a nap szeptember 5.-re esett.
Gyönyörű nap volt ez a számomra. 

A babaszobában azonban együtt voltam egy kedves sokgyerekes anyukával, közel velem egyidős. (azért így írom, mert szégyenszemre elfelejtettem, hogy 6 vagy 7 gyermeke van.) Két saját, és néhány örökbefogadott gyermekkel büszkélkedhet. A pici lánya 1 éves, és a terhességi vizsgálatok során diagnosztizáltak nála daganatot. (sajnos áttétes). Felajánlották neki, vetesse el, de ő ragaszkodott a parányi élethez, melyre oly sok évig hiába vártak!
A pici pár hónapos volt, amikor megkezdték az anyukájánál a kemoterápiát.
Az egész sokkolóan hatott rám. Kimentem a babaszobából, és a férjem nyakába borulva sírtam!

Az alkalom végén az egyik nagyon kedves testvérnővel futottam össze, aki szomorú arccal kérdezte: Hallottál az Osziról?
Hasnyálmirigyrákja van, pár hónapot adtak neki!

Ez arra a napra végképp sok volt. Újra a szemembe tódultak a könnyek, fuldokolva jöttem ki az imaházból!

Remélem, nem sértem vele Oszi emlékét, ha leírom, miként emlékezem rá én.
A teológián ismertem meg őt, akkoriban nem a váci gyülekezetbe járt. Kedves, igazán tisztességes, barátságos ember volt. (nálam 4 évvel idősebb).
Aztán ő is Vácra jött (vissza) gyülibe, mivel válófélben volt.
Akkoriban nekem is sok gondom volt a házasságommal, a válás is szóba került.
Néhányszor beszéltem Oszival telefonon. Kíváncsi voltam, hogyan lehet ilyet hívőként átélni, milyen, amikor a válás miatt ideiglenesen nem Úrvacsorázhat az ember. (ez Oszit nagyon megviselte). Sokat beszélgettünk könyvekről, olvasásról is.
Aztán egyszer csak valaki lerohant, hogy hagyjam békén az Oszit, mert nem lehet, hogy nő és férfi között ilyen beszélgetések folyhassanak, mert két sérült ember…
Én nagyon megdöbbentem ezeken a gondolatokon, de végül is engedtem a szelíd „erőszaknak” és feladtam a kommunikációt, pedig szívesen beszélgettem Oszival, igazán kedves és intelligens ember volt.
Aztán kb. két hónappal később megláttam egy könyvet egy antikváriumban, amiről régebben beszélgettünk.
Ekkor felhívtam őt (idézem: Szia! Itt vagyok egy antikváriumban és itt van a kezemben Mika Waltaritól a Szerencsés Félix.

Megvegyem neked? És akkor holnap behozom az imaházba) Ennyi hangzott el, sem több, sem kevesebb! Nem beszéltem meg vele randit, nem flörtöltem, igyekeztem csak a tényekre szorítkozni, okulva a korábbi történésekből.

Másnap az imaházban én voltam a gyerekfelügyelő.
Egyszer csak nyílt az ajtó, belépett rajta Babi néni, hozzám lépett és határozott hangon felszólított, hagyjam már békén az Oszit! Én igencsak elcsodálkoztam a dolgokon. Nem igazán értettem mi rosszat tettem, de Babi néni gyorsan segített a tájékozatlanságomon, Felhívta figyelmemet arra az aprócska tényre, hogy én teljesen ráúsztam az Oszira és szíveskedjek őt békén hagyni, az Oszinak nem egy ilyen sokgyerekes nő kell, hanem olyan, akinek még nincs gyereke. (jegyzem még be sem volt adva a válópere)

Babi nénit az az aprócska tény cseppet sem zavarta, hogy a rám bízott 5 éves gyerekek tágra nyílt szemekkel lesik, vajon miért perlekedik velem, és én vajon miért sírok.
Mint ahogyan az sem hatotta meg, amit akkor már kb. ötödszörre ismételtem meg, hogy tudniillik 8 hetes terhes vagyok, mégis mit képzel, mit akarnék én az ő pártfogoltjától.

Hazáig sírtam a kocsiban, majd felhívtam a lelkipásztorunkat, hogy ha ebben a gyülekezetben ilyesmi történhet, akkor én köszönöm szépen nem akarok többé ide járni!
Attól a naptól fogva összetört bennem valami. Nagyon megbántottnak és megalázottnak éreztem magam. Babi nénit messzire igyekeztem elkerülni, nem akartam több bántást kapni tőle. Oszit is nagy ívben elkerültem, úgy éreztem nem felnőtt férfihoz méltó módon viselkedett.
Továbbra is tartom, becsülöm és tisztelem őt, de ez az incidens cseppet sem hiányzott az életemből.
Persze az lehet a baj, hogy én túlságosan nyitott és közvetlen vagyok az emberekhez, ami lehet akár félreérthető.
Tegyük tisztába a dolgokat, ne vagyok egy apácanövendék,

de azt maximálisan tiszteletben tartom, hogy valaki hívő. Semmi pénzért nem csábítanék még gondolati bűnre sem egy tiszta embert! Oszi pedig ilyen volt, egy igazán tiszta ember.
Sajnos pontosan egy hónapra, rá, hogy hallottam a hírt a betegségéről, meghalt. Szerettem volna beszélni vele, de csak üzenni tudtam a lelkipásztorunkkal, hogy imádkozom érte és vele érzek.
Soha nem nyílt alkalom arra, hogy átbeszéljük a dolgokat, sajnálom, hogy ilyen emlékek is maradtak róla a szívemben. Talán pontosan ez tartott vissza attól, hogy a búcsúztató istentiszteletre elmenjek. Leginkább nem akartam Babi nénivel találkozni!
Most elbúcsúzom:
Isten veled Oszi.