Engedjétek meg nekem, hogy most egy kicsit elkalandozzak, és
megmutassam Nektek azt, aki mindig velem van és segít, erőt ad nekem!
Igen, Istenről szeretnék írni ma Nektek!
Kezdem talán a legelején!
Mint minden „rendes” (és rendetlen) katolikus családban, engem is elcipeltek a szüleim, hogy megkereszteljenek!
És
itt ezzel a szüleim részéről ki is volt pipálva az ügy! Semmiféle
vallásos neveltetést nem kaptam, sőt inkább ateista színeket vallottak,
nálunk Isten neve inkább csak a káromkodásokban volt jelen!
Mikor elérkezett a férjhezmenetelem ideje, szembe kellett néznem azzal a problémával, hogy nem voltam elsőáldozó.
Igyekeztem,
megpróbáltam, 19 évesen hittanra jártam, de semmi eredménye nem volt a
dolognak, Isten ugyanolyan távol volt tőlem, mint annak előtte
(legalábbis az én szívemben).
Mikor gyermekeim születtek, őket is
megkereszteltük. Elhatároztam, hittanra fognak járni, azért, hogy velük
ez ne eshessen meg, ne legyen akadály, ah valaha templomi esküvőt
szeretnének! Nem mellékesen pedig nem árt, ha néminemű alapműveltségük
lesz a Bibliából!
Akkoriban a pap, kérdőre vont, miért nem járnak a gyermekeim templomba vasárnaponként?
Erre
azt feleltem, hogy nem lehetek képmutató a gyerekeim felé, nem tehetem
meg, hogy őket elzavarom a templomba, én pedig feléje sem megyek!
Különben is nekem vasárnap délelőttönként ebédet kell főznöm!
Ma már tudom ez utóbbi csak üres kifogás! Meg lehet azt az ebédet korábban főzni, és már mehetek is Isten házába (ha akarok!)
Mást
is mondtam én azonban az atyának: rengeteg képmutató jár ebbe a
templomba, nem akarok közöttük lenni. Olyan emberek között, akik egész
héten rugdossák a másik embert, vasárnap azonban sorba állnak az
ostyáért, bűneik kipipálva, majd a templomból kilépve kezdik az egészet
elölről!
Én úgy érzem, ha Istenhez szeretnék szólni, azt otthon is
megtehetem a feszület előtt, amit az esküvőnkkor kaptunk! Istennek nem
hiszem, hogy kedvesebb lenne az az imádság, amit képmutató módon a
templomban mondanék!
Erre a pap azt felelte, ezzel ő nem tud vitatkozni!
Később, amikor ajándékba kaptam egy Bibliát,
és mikor első alkalommal, találomra felcsaptam valahol, a következőket olvastam:
Az imádság
5
Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek
szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógában meg az utcasarkon, hogy
mutogassák magukat! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. 6Te
amikor imádkozol, menj be a szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál
titokban mennyei Atyádhoz! S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát,
megjutalmaz.
Gondolhatjátok, mit éreztem! Soha annak előtte nem
olvastam a Bibliát, tehát nem ismerhettem ezeket a gondolatokat, és az
Úr mégis a szívembe helyezte ezeket! Döbbenetes, meghatározó, élmény
volt!
Más oka is volt azonban annak, hogy én nem jártam a katolikus templomba!
(És most jó előre elnézést kérek a véleményemért mindenkitől!)
Nos
hívott engem már akkoriban is az Úr, én el is mentem a katolikus
templomba, csak egy dolgot nem éreztem, azt hogy ott lenne az Isten
(számomra nem volt ott!)
Kerestem, kutattam, hasztalan!
Bementem a
misére, végigszenvedtem, csak arra tudtam koncentrálni, nehogy
hülyeséget csináljak, akkor térdeljek le amikor kell, akkor üljek,
álljak, mutassak a számra, amikor kell, azt mondjam amit a többiek!
Közben
mindig előre kiszámítható szövegek, amiket hiába magyarul hangzottak,
nem értettem! Senkivel nem tudtam Istenről beszélni, senki egy Bibliát
nem nyomott a kezembe, az idősebb nénik elégedetten konstatálták, na ez
is eljött a templomba! De senki nem beszélt Istenről!!!
Merő kínlódás volt az egész!
1997-ben mikor az első rákomat diagnosztizálták, még mindig „csak” kerestem Istent!
Akkor
úgy éreztem, az életemben nincs rendben valami, nem jól csinálok
valamit, ezért Isten a fejemre akar koppintani! Mikor sikerült, és
megmentették a méhemet, úgy éreztem, ha Isten ezt megadta nekem, akkor
kutya kötelességem élni ezzel a lehetőséggel, és szülnöm kell még
gyermeket!
2001-ben a mellráknál is azt éreztem Isten valamire
figyelmeztetni akar, valami nem jól megy az életemben! Soha egy szóval,
egy gondolattal sem vádaskodtam, hogy Uram ezt most miért, nem
haragudtam Istenre, csak azt éreztem tanítani akar!
Valahol legbelül mindig is éreztem, vigyáz rám!
Ekkor még mindig csak kerestem őt!
Aztán
egy ismerősöm elkezdett engem elhívogatni a szokolyai baptista
közösségbe!
Ezerszer hívott, és én ezerszer mondtam nemet! Magam sem
tudom, miért?!
Aztán egyszer, talán azért, hogy ne bántsam meg őt, talán azért, mert már nem tudtam ellenállni Isten hívásának vele mentem!
Nem
emlékszem már milyen különleges alkalom volt ez, mindenesetre már az
elején megkapott a fiatalok zenélése! Igazán magával ragadó (modern
módon) szóltak Istenhez, Istenről!
Az alkalom végén a dobos kiállt, és azt mondta Isten hív minket, ha úgy érezzük ez nekünk szól, akkor menjünk ki!
Én
döbbenten ültem a székemen, megszűnt a külvilág és csak azt éreztem,
hogy ez az ember ott elől nekem szól. Isten engem hív! De én bizony
ellenálltam, fura különös és ijesztő érzés volt!
Azt hiszem akkor és ott megtaláltam Istent!
Elkezdtem
kijárni az Istentiszteleteikre. Minden alkalom előtt szólt a dicsőítés
(zenéltek a fiatalok), én ezt mindig nagyon élveztem!
Ekkor kaptam
ajándékba Bibliát, nem hagytak magamra a baptista hívők, beszéltek
velem Istenről, mindig barátságosak voltak, sohasem rohantak ki az
imaházból, hogy gyorsan megbeszéljék, kin milyen szoknya volt, hanem
maradtak egy kis beszélgetésre. És végre-végre értettem, ami az
igehirdetésben benne volt, valóban benne volt Isten! Mindeközben a
férjem (katolikus) családja aggódott értem! Szektának tartották a
baptistákat, apósom köpönyegforgatónak titulált, anyósom elment a lelki
üdvömért imádkozni a helyi plébánoshoz! Köpönyegforgatás? Apósom azt
mondta váltogatom a vallásomat! De kérdem én, amikor csecsemőként
valakit elvisznek a keresztelőjére, van választása? Én nem választottam
azt, hogy katolikus legyek, azzá tettek! (kérdés ez mennyit ér?). A
baptista vallást azonban tudatosan választottam! És nem áll szándékomban
elhagyni! Megtaláltam az én Istenemet! Úgy vélem mindenkinek szíve
joga, hogy milyen valláson belül talál rá az Úrra!
Én nem ítélem el azt,
aki ezt a katolikus valláson belül teszi, nem vagyunk egyformák, de
nekem Isten az imaházban szól, ott járja át a lelkem! Ettől én még nem
vagyok hitehagyott rossz ember!
Könyörgöm, ugyanarról az Istenről
beszélünk! Csak legfeljebb a hitünket (vagy csak a vallásunkat! Nem
mindegy!) másként éljük meg!
…