ÉRZÉSEIM
Igazság szerint, ezeket, a levélkéket én a nővéreimnek is elküldtem!
Megkéretem
a kisebbik testvérkémet, olvassa el és mondja el a véleményét! Nos
szerinte nem vagyok elég őszinte, mert ő úgy látja én sokkal keményebben
éltem meg ezeket a dolgokat, mint ahogyan írok róluk!
Nos, neki
ebben természetesen igaza van, de senkit sem szerettem volna jobban
sokkolni, véleményem szerint ez így humoros, keserédes tálalásban is
szörnyű!
Van sorstársam, aki azt írta, amikor olvassa a soraimat, újra és újra átéli azokat a napokat, órákat, perceket!
Ráadásul úgy terveztem a lelki dolgokat csak a későbbiekben (konkrétan most) bontogatnám ki!
Először is! Ember legyen a talpán, aki nem rezel be, ha megtudja RÁKOS!
Mindenki csípőből párhuzamot von, Rák=halál!
Igen, tudom, jogos iszonyatosan veszélyes a helyzet!
Előző irományaimban kifejtettem a véleményemet a rákról ( ajándékként beszéltem róla!)
Azóta egy kicsit átgondoltam, és korrigálni szeretnék!!!
Nekem , ha másról hallok, akkor mindig kicsit belehalok a fájdalomba, mert tudom mi vár rá, mivel néz farkas szemet!
DE!
Ti számomra oly kedves emberek! Sose adjátok fel, és ne hagyjátok ezt
senkinek sem! Legyünk mi erősebbek, pusztuljon ez a szörnyeteg, aki
megtipor, megaláz!
Nos az érzéseim?
Azért gondolom, hogy
fontos erről írnom, mert mikor kifelé vergődtem ebből a kulimászból,
rádöbbentem, nekem mennyire jól jött volna, ha valaki leírta, elmondta
volna nekem akkor az érzéseit, s nem lett volna oly sok dolog miatt pl.
lelkiismeret furdalásom!
Az egyik rémes érzés, amikor az ember lánya kapja a piros kemót, és nem bír elviselni maga körül senkit!
El tudjátok képzelni milyen érzés az egy anyának, ha belebolondul, ha csak megpuszilják a gyerekei?
Iszonyatosan
fájt a lelkem, gyűlöltem magam! Egyetlen dologra voltam képes, az
elsötétített szobában, magányosan feküdni, bámulni hol a tv-t hol a
plafont, rengeteget aludni. Mindemellett iszonyatosan rosszul voltam,
nem volt energiám megmozdulni, még az egyik oldalamról a másikra
fordulás is iszonyatos testi és lelki erőpróba volt!
Állandóan bevillant a kép, ahogyan anyám feküdt így naphosszat, és rettegtem a sorsától, rettegtem haláltól!
Bizonyos hangok, szagok, pár dolog látványa teljesen kiborított!
De legjobban a lelkem halt bele, hogy nem engedtem magamhoz közel az én aggódó tekintetű gyermekeimet!
Mindennap
úgy érkeztek haza, félve, tele féltéssel, aggodalommal. Bejöttek a
szobába, ettől én majdnem szétrobbantam, megpusziltak (őrjítő volt, ha
bárki is hozzámért!), és azt kérdezték halkan: anya jobban vagy?
Egy frászt, sose leszek jobban- gondoltam akkor! Hisz minden nap ugyanolyan kínokkal teli volt!
Aztán elmúlt, én fellélegeztem, majd kezdődött az egész rémálom elölről!
Van még egy nagyon szörnyű érzés! Borzalmas, szégyenteljes és szinte megsemmisít! A föld alá tudnék bújni szégyenemben!
Ez az érzés pedig az önsajnálat!
Egy
idő után nem azokért aggódsz, akik utánad itt maradnának, hanem
undorító módon azon aggódsz, hogy Úristen, akkor én most meghalok! És
elkezded piszkosul sajnálni magad, hogy szegény TE…
Egy idő után nem
mentem el temetésre, mert a nagy szomorkodásban azt véltem felfedezni,
hogy ott állok, és magamat sajnálom. Magam elé képzelem a saját
temetésemet, és azon morfondírozok az arcokat fürkészve, vajon az én
temetésemre ki jön el? Kik szerettek?
A másik szörnyű gondolat, hogy
ezek az emberek itt engem méregetnek, biztosak benne, hogy én leszek a
következő, hiszen már elég régen küzdök! Lassan itt az ideje! Sokszor
érzem azt is, hogy valahol egy kicsit vádolnak, hogy nézd már ez még el!
Higgyétek el iszonyatos érzés, mikor megkeresnek, mondván te vagy a
példakép, téged emelnek piedesztálra! És aztán az ő szerettük elmegy,
és te pedig pofátlanul még midig itt rontod a levegőt!
Lehet, hogy
nem így gondolják, de sokszor, nagyon sokszor lelkiismeret furdalásom
van, ha mások meghalnak! Miért ők, és én miért nem?
Félreértés ne essék, nem akarok én meghalni, de az érzés iszonyatos! Szeretném, ha mindenkinek sikerülne!
Néha úgy érzem mázsás súlyokat tesznek rám, mikor példaképpé tesznek!
Ugyanakkor itt van rögtön egy kettősség is bennem!
Úgy érzem azért éltem túl a rákot, hogy reményt adjak másoknak!
Lehet, hogy mégis skizofrén vagyok???
Ezzel párhuzamosan azonban baromira szégyenlem az összes létező érzéseimet!
De hát az van!
Most mennem kell irány az onkológia!
Drága doktorom, és a kedvenc újságosom, no meg a büfés kisasszony, mind engem várnak!
Puszi
Gabi
U:i.:Bocsássatok meg, hogy ma nem voltam eléggé könnyed és humoros, de ez ma egy ilyen torokszorító, fullasztó téma volt!