A műtőben?

Nos előbb az előkészítő, itt lekerül a becses ruhadarab (az ember hogy meg tud becsülni egy hálóinget is!). A kezemet kikötözték egy acélrúdhoz függőlegesen, azt hittem belehalok a fájdalomba, mire a műtőben végre valahára elaltattak. Olyannyira fájt már az egész karom, hogy már csak azért imádkoztam, vagy altassanak már el, vagy kössenek ki, és hagy fussak el innen, vagy egyszerűen csak haljak már meg!

Végül elérkezett a várva várt homály, számolunk drága 1, 2, 3…

Ébredés?
Rémálom, pedig már néhányszor altattak, mindig más az ébredés! Tubus ki, érzem, és fáj…
Felültetnek, ráncigálnak, szorítókötés a mellkasra, két pasi, nem kellemes, sem a megalázó helyzet, sem a fájdalom miatt.

Vissza a szobába, alvás…
Később megérkeznek aggódó nővérkéim. Tudom rettegnek, anyu is rákban halt meg és most itt a „kishúguk”!
Csak álldogálnak az ágyam mellett, próbálnak kommunikálni, de én még félig kába vagyok. Képtelen vagyok nyitva tartani a szememet, a nyelvem is botladozik. Egy dolog van, ami éles és nyilvánvaló, a fájdalom. Veszekszem, perlekedek! Valaki szedje le rólam a szorítókötést, megfulladok, fáj, iszonyú!

Jön a drága, tündéri és türelmes nővérke. Fájdalomcsillapító szurit ajánl. Elzavarom, elég volt, engem többet ne böködjenek, nincs több szuri! Ollót hozzon, és ha ő nem, majd én levágom ezt a vacakot magamról!
Végül később megadom magam, jöjjön, aminek jönnie kell, egy újabb fincsi szúrás, bele a hátsómba. Hogy én milyen ökör vagyok, már rég nem lenne semmi bajom, ha ezt sokkal korábban megengedem neki!

Testvérkéim egy idő után feladják, használhatatlanul kótyagos vagyok, hazamennek. Tudom félnek, tudom féltenek!
(Remélem már azóta megnyugodtak, és belátták, csalánba nem üt a mennykő!)

Másnap reggel, másik nővér: megyünk fürödni. Felderülök, leszedi ezt a vacakot? Igen!!!
Kikísér a mosdóba, mosdat, kellemetlen, végül megkérem, hagy csináljam én magam. Sikerül. Bár a vécé használata szenvedős még napokig! A műtét miatt alig bírom kitörölni… (bocsi most naturális voltam, de ez van!)

Hosszú a nap, betegtársak, sorsok, emberi jellemek. Összezárva!

Délután sírok. Az ágyam az ablak mellett és én bámulok kifelé és peregnek a könnyeim. Siratom a férjemet. Milyen szerencsétlen, hogy egy ilyen selejtes nőt fogott ki!

Rettegek, hogy amit apám végigcsinált anyám mellett, nos ő arra vajon képes-e?
Esti kedves nővérke érkezik, épp jókor, elkapja a bőgőmasina énemet. Kifaggat mi a baj, elmegy és 15 percen belül a drága sebészemmel jelenik meg. Lelket vernek belém, kedvesen, de határozottan! Pillanatok alatt!

Kedden műtöttek, az ígéret úgy szól, ha szombaton kiszedik a csöveket (mert hát az is van nekem, meg 2 tartály), és nincs semmi gond, akkor vasárnap irány haza!
Csakhogy olyan remekül mennek a dolgok, hogy pénteken megszabadítanak a batyutól, jöhet az udvarlás, akkor én nem mehetnék már szombaton? Tanakodás… Mehetek

Vasárnapra akkora lett a műtött oldalon a mellem, mint Raquel Welch-nek! Riadtan telefonáltam Rahóthy főorvos úrnak. Mentegetőztem, hogy tudja, én vagyok az a szökevény, akinek csak ma kellett volna hazamennie, de hát hiányoztak a gyerekeim.
 Ő végtelen türelemmel és bölcsességgel közölte, hogy semmi gond, ő is ezt tette volna a helyemben. Elmondta, milyen vízhajtót írassak fel, végtelenül kedves volt.  
A vízhajtó viszont nem volt kedves, olyan rosszul voltam tőle, hogy öröm volt nézni!
Újabb telefon, mi a teendő. Szedjek fél adagot. OK.

Hamarosan vissza varratszedésre.
A folyosón kisebb tömeg (vajon a rendőrség engedélyezte a megmozdulást?). Mindenki a Rahóthy-t várja, csak néhányan mennek máshoz. És ebben az arctalan tömegben, miközben rohan egyet-egyet műteni, kiszed néhány varratot, bekötöz pár sebet, a nagy rohanásban megáll egy pillanatra, rám bök a tömegben és megkérdezi: Így hogy csak fél vízhajtót szed jobban érzi magát? Hát milyen agya van ennek az embernek? Telefonon beszéltünk, rengeteg az ember körülöttem és emlékszik rám és a problémámra? Végre néhány röpke óra múlva bejutok. Akkor most lecsapoljuk a fölös folyadékot! Jesszusom a fecskendő és a tű látványától elájulok! (no nem igaziból!) A fecskendő? Aki már járt a Mezőgazdasági Múzeumban és fogékony a hülyeségeimre tudni fogja miről beszélek. A mérete vetekedhet a szarvasmarhák megtermékenyítésére használatos eszközökével, a tű pedig? Hááát… nekem konkrétan a grillsütőhöz gyárilag csomagolt fémnyárshoz hasonlatos. Jó hírek! 1 nem érzek semmit, 2. többször nem kell megismételni. (Később megtudom betegtársaktól, van, akinek fél évig vissza kell járni emiatt, én összesen egy fecskendőnyit produkálok, és ez remek.).  Félek a varratszedéstől, nem is érzem. Elvágtak seregnyi ideget, érzéketlen.

Ez az érzéketlenség Dr. Rahóthy Pálról nem mondható el! Amikor a borítékos sorsjegyre kerül a sor, úgy vágja vissza a táskámba, mintha kézigránátot adtam volna a kezébe! Veszekszik. Mit képzelek én magamról, azonnal tegyem el, nekem van négy gyerekem, van hova tennem a pénzemet! (pedig a borítékban 40. 000.- Ft van és ne feledjük 2001-et írunk ekkor!) Sajnos (hál Istennek) azóta nem találkoztunk, de a mai napig hálával és szeretettel gondolok rá! EMBER!!!

Drágáim most búcsúznom kell, mert a bejárónőm szabadnapos, aki én vagyok? Akkor pedig nem is vagyok szabadnapon! No ezt akkor most tisztáznom kell magammal! Lehet, hogy felmondok magamnak? Az hülyeség lenne! Hol találok még egy ilyen megbízható nőszemélyt, mint magam? És még jól is főzök! OK. Maradok. Vagyis megyek takarítani!

Puszi

Még jövök

Gabi