Isten

1.0Gabi67https://gabi67.cafeblog.huH.Gabriella67https://gabi67.cafeblog.hu/author/h_gabriella67/IstenEngedjétek meg nekem, hogy most egy kicsit elkalandozzak, és megmutassam Nektek azt, aki mindig velem van és segít, erőt ad nekem! Igen, Istenről szeretnék írni ma Nektek! <img src="https://gabi67.cafeblog.hu/files/szem.jpg" class="blogkep"> Kezdem talán a legelején! Mint minden „rendes” (és rendetlen) katolikus családban, engem is elcipeltek a szüleim, hogy megkereszteljenek! És itt ezzel a szüleim részéről ki is volt pipálva az ügy! Semmiféle vallásos neveltetést nem kaptam, sőt inkább ateista színeket vallottak, nálunk Isten neve inkább csak a káromkodásokban volt jelen! Mikor elérkezett a férjhezmenetelem ideje, szembe kellett néznem azzal a problémával, hogy nem voltam elsőáldozó. Igyekeztem, megpróbáltam, 19 évesen hittanra jártam, de semmi eredménye nem volt a dolognak, Isten ugyanolyan távol volt tőlem, mint annak előtte (legalábbis az én szívemben).<img src="https://gabi67.cafeblog.hu/files/elsUAOeldozOes.jpg" class="blogkep"> Mikor gyermekeim születtek, őket is megkereszteltük. Elhatároztam, hittanra fognak járni, azért, hogy velük ez ne eshessen meg, ne legyen akadály, ah valaha templomi esküvőt szeretnének! Nem mellékesen pedig nem árt, ha néminemű alapműveltségük lesz a Bibliából! Akkoriban a pap, kérdőre vont, miért nem járnak a gyermekeim templomba vasárnaponként? Erre azt feleltem, hogy nem lehetek képmutató a gyerekeim felé, nem tehetem meg, hogy őket elzavarom a templomba, én pedig feléje sem megyek! Különben is nekem vasárnap délelőttönként ebédet kell főznöm! Ma már tudom ez utóbbi csak üres kifogás! Meg lehet azt az ebédet korábban főzni, és már mehetek is Isten házába (ha akarok!) Mást is mondtam én azonban az atyának: rengeteg képmutató jár ebbe a templomba, nem akarok közöttük lenni. Olyan emberek között, akik egész héten rugdossák a másik embert, vasárnap azonban sorba állnak az ostyáért, bűneik kipipálva, majd a templomból kilépve kezdik az egészet elölről! Én úgy érzem, ha Istenhez szeretnék szólni, azt otthon is megtehetem a feszület előtt, amit az esküvőnkkor kaptunk! Istennek nem hiszem, hogy kedvesebb lenne az az imádság, amit képmutató módon a templomban mondanék! Erre a pap azt felelte, ezzel ő nem tud vitatkozni! Később, amikor ajándékba kaptam egy Bibliát,<img src="https://gabi67.cafeblog.hu/files/biblia.jpg" class="blogkep"> és mikor első alkalommal, találomra felcsaptam valahol, a következőket olvastam: Az imádság 5 Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógában meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. 6Te amikor imádkozol, menj be a szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz! S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.Gondolhatjátok, mit éreztem! Soha annak előtte nem olvastam a Bibliát, tehát nem ismerhettem ezeket a gondolatokat, és az Úr mégis a szívembe helyezte ezeket! Döbbenetes, meghatározó, élmény volt! Más oka is volt azonban annak, hogy én nem jártam a katolikus templomba! (És most jó előre elnézést kérek a véleményemért mindenkitől!) Nos hívott engem már akkoriban is az Úr, én el is mentem a katolikus templomba, csak egy dolgot nem éreztem, azt hogy ott lenne az Isten (számomra nem volt ott!)<img src="https://gabi67.cafeblog.hu/files/templom.jpg" class="blogkep"> Kerestem, kutattam, hasztalan! Bementem a misére, végigszenvedtem, csak arra tudtam koncentrálni, nehogy hülyeséget csináljak, akkor térdeljek le amikor kell, akkor üljek, álljak, mutassak a számra, amikor kell, azt mondjam amit a többiek! Közben mindig előre kiszámítható szövegek, amiket hiába magyarul hangzottak, nem értettem! Senkivel nem tudtam Istenről beszélni, senki egy Bibliát nem nyomott a kezembe, az idősebb nénik elégedetten konstatálták, na ez is eljött a templomba! De senki nem beszélt Istenről!!! Merő kínlódás volt az egész!1997-ben mikor az első rákomat diagnosztizálták, még mindig „csak” kerestem Istent! Akkor úgy éreztem, az életemben nincs rendben valami, nem jól csinálok valamit, ezért Isten a fejemre akar koppintani! Mikor sikerült, és megmentették a méhemet, úgy éreztem, ha Isten ezt megadta nekem, akkor kutya kötelességem élni ezzel a lehetőséggel, és szülnöm kell még gyermeket! 2001-ben a mellráknál is azt éreztem Isten valamire figyelmeztetni akar, valami nem jól megy az életemben! Soha egy szóval, egy gondolattal sem vádaskodtam, hogy Uram ezt most miért, nem haragudtam Istenre, csak azt éreztem tanítani akar! Valahol legbelül mindig is éreztem, vigyáz rám!<img src="https://gabi67.cafeblog.hu/files/vigyOez.jpg" class="blogkep"> Ekkor még mindig csak kerestem őt! Aztán egy ismerősöm elkezdett engem elhívogatni a szokolyai baptista közösségbe! <img src="https://gabi67.cafeblog.hu/files/szoki.jpg" class="blogkep">Ezerszer hívott, és én ezerszer mondtam nemet! Magam sem tudom, miért?! Aztán egyszer, talán azért, hogy ne bántsam meg őt, talán azért, mert már nem tudtam ellenállni Isten hívásának vele mentem! Nem emlékszem már milyen különleges alkalom volt ez, mindenesetre már az elején megkapott a fiatalok zenélése! Igazán magával ragadó (modern módon) szóltak Istenhez, Istenről! Az alkalom végén a dobos kiállt, és azt mondta Isten hív minket, ha úgy érezzük ez nekünk szól, akkor menjünk ki! Én döbbenten ültem a székemen, megszűnt a külvilág és csak azt éreztem, hogy ez az ember ott elől nekem szól. Isten engem hív! De én bizony ellenálltam, fura különös és ijesztő érzés volt! Azt hiszem akkor és ott megtaláltam Istent! Elkezdtem kijárni az Istentiszteleteikre. Minden alkalom előtt szólt a dicsőítés (zenéltek a fiatalok), én ezt mindig nagyon élveztem! Ekkor kaptam ajándékba Bibliát, nem hagytak magamra a baptista hívők, beszéltek velem Istenről, mindig barátságosak voltak, sohasem rohantak ki az imaházból, hogy gyorsan megbeszéljék, kin milyen szoknya volt, hanem maradtak egy kis beszélgetésre. És végre-végre értettem, ami az igehirdetésben benne volt, valóban benne volt Isten! Mindeközben a férjem (katolikus) családja aggódott értem! Szektának tartották a baptistákat, apósom köpönyegforgatónak titulált, anyósom elment a lelki üdvömért imádkozni a helyi plébánoshoz! Köpönyegforgatás? Apósom azt mondta váltogatom a vallásomat! De kérdem én, amikor csecsemőként valakit elvisznek a keresztelőjére, van választása? Én nem választottam azt, hogy katolikus legyek, azzá tettek! (kérdés ez mennyit ér?). A baptista vallást azonban tudatosan választottam! És nem áll szándékomban elhagyni! Megtaláltam az én Istenemet! Úgy vélem mindenkinek szíve joga, hogy milyen valláson belül talál rá az Úrra! Én nem ítélem el azt, aki ezt a katolikus valláson belül teszi, nem vagyunk egyformák, de nekem Isten az imaházban szól, ott járja át a lelkem! Ettől én még nem vagyok hitehagyott rossz ember!Könyörgöm, ugyanarról az Istenről beszélünk! Csak legfeljebb a hitünket (vagy csak a vallásunkat! Nem mindegy!) másként éljük meg! ... rich