ÉRZÉSEIM

1.0Gabi67https://gabi67.cafeblog.huH.Gabriella67https://gabi67.cafeblog.hu/author/h_gabriella67/ÉRZÉSEIM ÉRZÉSEIM Igazság szerint, ezeket, a levélkéket én a nővéreimnek is elküldtem! Megkéretem a kisebbik testvérkémet, olvassa el és mondja el a véleményét! Nos szerinte nem vagyok elég őszinte, mert ő úgy látja én sokkal keményebben éltem meg ezeket a dolgokat, mint ahogyan írok róluk! Nos, neki ebben természetesen igaza van, de senkit sem szerettem volna jobban sokkolni, véleményem szerint ez így humoros, keserédes tálalásban is szörnyű! Van sorstársam, aki azt írta, amikor olvassa a soraimat, újra és újra átéli azokat a napokat, órákat, perceket! Ráadásul úgy terveztem a lelki dolgokat csak a későbbiekben (konkrétan most) bontogatnám ki! <img src="https://gabi67.cafeblog.hu/files/lOolek.jpg" class="blogkep"> Először is! Ember legyen a talpán, aki nem rezel be, ha megtudja RÁKOS! Mindenki csípőből párhuzamot von, Rák=halál!<img src="https://gabi67.cafeblog.hu/files/rak.gif" class="blogkep"> Igen, tudom, jogos iszonyatosan veszélyes a helyzet! Előző irományaimban kifejtettem a véleményemet a rákról ( ajándékként beszéltem róla!)<img src="https://gabi67.cafeblog.hu/files/luxusajandek2.jpg" class="blogkep"> Azóta egy kicsit átgondoltam, és korrigálni szeretnék!!! Nekem , ha másról hallok, akkor mindig kicsit belehalok a fájdalomba, mert tudom mi vár rá, mivel néz farkas szemet! DE! Ti számomra oly kedves emberek! Sose adjátok fel, és ne hagyjátok ezt senkinek sem! Legyünk mi erősebbek, pusztuljon ez a szörnyeteg, aki megtipor, megaláz! Nos az érzéseim?<img src="https://gabi67.cafeblog.hu/files/hegy.jpg" class="blogkep"> Azért gondolom, hogy fontos erről írnom, mert mikor kifelé vergődtem ebből a kulimászból, rádöbbentem, nekem mennyire jól jött volna, ha valaki leírta, elmondta volna nekem akkor az érzéseit, s nem lett volna oly sok dolog miatt pl. lelkiismeret furdalásom! Az egyik rémes érzés, amikor az ember lánya kapja a piros kemót, és nem bír elviselni maga körül senkit! El tudjátok képzelni milyen érzés az egy anyának, ha belebolondul, ha csak megpuszilják a gyerekei? Iszonyatosan fájt a lelkem, gyűlöltem magam! Egyetlen dologra voltam képes, az elsötétített szobában, magányosan feküdni, bámulni hol a tv-t hol a plafont, rengeteget aludni. Mindemellett iszonyatosan rosszul voltam, nem volt energiám megmozdulni, még az egyik oldalamról a másikra fordulás is iszonyatos testi és lelki erőpróba volt! Állandóan bevillant a kép, ahogyan anyám feküdt így naphosszat, és rettegtem a sorsától, rettegtem haláltól! Bizonyos hangok, szagok, pár dolog látványa teljesen kiborított! De legjobban a lelkem halt bele, hogy nem engedtem magamhoz közel az én aggódó tekintetű gyermekeimet! Mindennap úgy érkeztek haza, félve, tele féltéssel, aggodalommal. Bejöttek a szobába, ettől én majdnem szétrobbantam, megpusziltak (őrjítő volt, ha bárki is hozzámért!), és azt kérdezték halkan: anya jobban vagy? Egy frászt, sose leszek jobban- gondoltam akkor! Hisz minden nap ugyanolyan kínokkal teli volt! Aztán elmúlt, én fellélegeztem, majd kezdődött az egész rémálom elölről!Van még egy nagyon szörnyű érzés! Borzalmas, szégyenteljes és szinte megsemmisít! A föld alá tudnék bújni szégyenemben! Ez az érzés pedig az önsajnálat! Egy idő után nem azokért aggódsz, akik utánad itt maradnának, hanem undorító módon azon aggódsz, hogy Úristen, akkor én most meghalok! És elkezded piszkosul sajnálni magad, hogy szegény TE… Egy idő után nem mentem el temetésre, mert a nagy szomorkodásban azt véltem felfedezni, hogy ott állok, és magamat sajnálom. Magam elé képzelem a saját temetésemet, és azon morfondírozok az arcokat fürkészve, vajon az én temetésemre ki jön el? Kik szerettek?<img src="https://gabi67.cafeblog.hu/files/kereszt.jpg" class="blogkep"> A másik szörnyű gondolat, hogy ezek az emberek itt engem méregetnek, biztosak benne, hogy én leszek a következő, hiszen már elég régen küzdök! Lassan itt az ideje! Sokszor érzem azt is, hogy valahol egy kicsit vádolnak, hogy nézd már ez még el! Higgyétek el iszonyatos érzés, mikor megkeresnek, mondván te vagy a példakép, téged emelnek piedesztálra! És aztán az ő szerettük elmegy, és te pedig pofátlanul még midig itt rontod a levegőt! Lehet, hogy nem így gondolják, de sokszor, nagyon sokszor lelkiismeret furdalásom van, ha mások meghalnak! Miért ők, és én miért nem? Félreértés ne essék, nem akarok én meghalni, de az érzés iszonyatos! Szeretném, ha mindenkinek sikerülne! Néha úgy érzem mázsás súlyokat tesznek rám, mikor példaképpé tesznek! Ugyanakkor itt van rögtön egy kettősség is bennem! Úgy érzem azért éltem túl a rákot, hogy reményt adjak másoknak!<img src="https://gabi67.cafeblog.hu/files/remOony2.jpg" class="blogkep"> Lehet, hogy mégis skizofrén vagyok??? Ezzel párhuzamosan azonban baromira szégyenlem az összes létező érzéseimet! De hát az van! Most mennem kell irány az onkológia! Drága doktorom, és a kedvenc újságosom, no meg a büfés kisasszony, mind engem várnak! Puszi Gabi U:i.:Bocsássatok meg, hogy ma nem voltam eléggé könnyed és humoros, de ez ma egy ilyen torokszorító, fullasztó téma volt!rich