Bevallom, megint eltűntem az éterben, de azért nem ússzátok ám meg! Megint itt toporgok…

Nem akarom én ezt a kemó dolgot jobban elhúzni, mert a forgatókönyv szinte mindig ugyanaz…

Bekötik az infúziós csodát, lecsöpög, röhögünk, kiüt a cuccos, hányinger, szarul vagyok, mindig aludnék, fájok, csesszék meg a fehérvérsejtinjekciót, mikor lesz már vége köröket futom.

 

 

 

Egyetlen alkalommal minden kicsit másként alakult…

Már az gyanús lehetett volna, hogy kedélyes csacsogás-vihogás helyett én úgy végig aludtam az egészet, mint egy óriásbébi. A nővérke űbercuki volt… Kaptam kispárnát, takarót, kemót… mi bajom lehetett?!

Viszont a kezelés annyira odacsapott az immunrendszeremnek, hogy totál kidőltem otthon is. Nem kicsit, nagyon!

Magas láz mellé olyan sebek keletkeztek a fejemen, hogy 3 óránként kellett fájdalomcsillapítóval tuningolni magamat, mert nagyon fájtam.

Nosza, egy telefon a kemós  dr.néninek, aki lazán közölte: antibiotikum, de le ne menjek a háziorvoshoz, nem mehetek emberek közé. Isten ments! Illetve kaptam persze fehérvérsejtszám emelgető szurit.

3 rémes nap jutott nekem, olyan szinten voltam pocsékul, hogy esténként a lefekvésnél azt éreztem, na Gabi, lehet, hogy itt a vég! Nem biztos, hogy te holnap reggel felkelsz…

Később tudtam meg a régi onkomókusomtól, remek érzékkel határoltam be a dolgokat, ugyanis súlyos, életveszélyes állapotban voltam, kórházba kellett volna engem irányítani, és nem otthon kellett volna nyünnyögnöm.

Mindegy, ezen már túl vagyok… Engem agyonütni sem lehet!

Mindig mondom, engem Isten nem vett magához, de annyira rossz vagyok, hogy az ördögnek sem kellek! Így hát maradok még kicsit köztetek! Így jártatok! J Jó jó, egy kicsit sajnállak emiatt benneteket… nem vagyok egyszerű eset! De mit van mit tenni…

Elárulom, olykor nagyon elegem van az élet nevű társasjátékból, de rossz hírem van… nem lehet kiszállni… Végig kell játszani az egészet!

Ne aggódjatok, azért megrázom magam és mindig rájövök, az élet szép! Kár lenne kihagyni…

Folyt köv…

Jaaaaaa…. köszönöm a majdnem menyemnek, aki legtöbbször velem volt a nagy utazáson, köszönöm a családomnak, hogy egyszer ők is velem tartottak, és köszönöm a nővérkémnek, hogy ő is társamul szegődött.

Nektek meg puszi… folytatom….