Mint azt az előzőekben említettem, kemó csak akkor mehet tovább, ha a fehérvérsejtek is megszavazzák.

Nos az én kis védőkéim, behisztiztek, és írásba adták (lásd laboreredmény) , hogy köszönik szépen, baromira nem kérnek ebből az intravénás szarból!

Pontosan 1 héttel a kezelés után kellett önkéntes véradásra vonulni… persze nem én lennék, ha előtte nem iktattam volna be egy rituálét. Kedves nővérkémmel beültünk ezeken a jeles napokon a Frei Cafe-ba egy -vagy több- isteni kávéra és sütire. Miközben az illatosan gőzölgő kávét kortyolgattuk, a mennyei süteményt ízlelgettük, teret adtunk a hatalmas beszélgetéseknek is.

Innen irány a véradás. Másnap pedig a riasztó telefon… Nagyon nem jó az eredmény, azonnal jelentkeznem kell a háziorvosomnál. Meglehetős nyugalommal, űberszexi hangon búgtam bele a telefonkészülékbe, hogy pánikra semmi ok, kemót kapok, az lenne meglepő, ha nem rakoncátlankodnék!

És ami meglepő, tényleg megnyugodtak!

Ezután én is jeleztem a remek hírt az onko néni felé, aki csípőből rávágta, hogy akkor fehérvérsejtszám emelő szurik!!!

Véleményem szerint lábon kihordtam ettől a sokktól 3 infarktust, 2 agyvérzést és néhány idegösszeroppanást!

Mint azt már ecseteltem, szuper fájdalmakkal járt a hatása, de legalább azzal győzködhettem magam, hogy érzem, amikor hat és minden rendben lesz.

Mondjuk nem a legfelemelőbb érzés, amikor a kemo mellékhatásaként fájnak a lábaim, és ezt tudom fokozni az egyéb felmerülő kínokkal.

Végül is túléltem, itt vagyok… az egyik nehézséget az okozta, hogy visszafogjam magam, és ne rohanjak ki a hűtőhöz és töltsek magamba egy komplett üveg Flavint. Akartam, hogy NE fájjon, akartam, hogy vége legyen!!!! De mindig meggyőztem magam, hogy sokkal jobban vágyom a gyógyulásra, és ezért bevállalom ezt a “kellemetlenséget”.

Mire a következő találkára mentem az onkológussal, igencsak megugrott az a fránya fehérvérsejtszám! Így aztán zöld utat kaptam a gyógyítás ösvényen.

Megint az én drága menyjelöltem vett a szárnyai alá, hajnalok hajnalán. Ő is remek társaságnak találta drága-egyetlen-imádott újságos Attilámat, így a tortúrára várva hármasban kávézgattunk, reggeliztünk és nem kis megbotránkozást okozva az épület látógatói között, élveztük a dolce vitát!

Aztán irány a töltőállomás! Jön a szar… akarom mondani a szer! A szer-vezetem meg befogadja, bár kicsit tiltakozik.

Szerencsére nem nagyon, bár volt egy kis para, nagyon kellett figyelni rám, hisz régen a taxol igencsak kiverte nálam a biztosítékot. Cseppecskét allergiás voltam rá, pár perccel a bekötés után már majdnem szívrohamot kaptam tőle. De most (hála az előkészületeknek- lásd előző nap és aznap reggelre bevételre felírt gyógyik- előkészítettek engem erre a nem kellemes mellékhatásra) minden gond nélkül csepeghetett a lötyi hosszasan …

A hangulat szokás szerint remek volt a kezelőben, Ugyan minden egyes alkalommal próbálkoztam magamra eröltetni némi-nemű kultúrát, de a könyvek mindig csak díszítő elemként funkcionáltak nálam.

Olyan szuperszónikus hangulatban, konkrétan sírva-sikítva röhögtünk egymáson, magunkon, mindenen.

Remek csajok voltak a színen. Jó érzés csapatban harcolni, azt hiszem erősítettük egymást!

Monjuk az cseppet összezavart, mikor először a doktornőtől, majd később a kedves-nővértől instrukciókat kaptam a mit nem ehetek kategóriában.

Flavint, vitamint, immunerősítőket, gyógygombát, piros gyümölcsöket (miközben a kertben érett a permetezetlen cseresznye…)

Egy ízben dobozban hűtött sárgadinnyét vittem,… ez mondjuk tömény tapintatlanság volt, hisz igen erős illata miatt volt akit majdnem róka úr karjaiba kergettem. (Ezúton kérek nagyon elnézést, mégpedig szemlesütve)…

Bár azt pusztuljak meg, ha értem, hogy szendvicset miért ehetettem volna? Totál egészséges igaz??? Az a jó sok ízfokozó meg színezőanyag, a megannyi térfogatnövelő és tartósítószer megfűszerezve csipetnyi kemikáliával… hát jó is az! Na mindegy!

Lassanként beletanultam a szakmába! Nem vittem pl. töltött káposztát láboskában… (Bár ezt még József Attila is szerette… igaz ő sötétben ette… Lehet akkor illata sincs???) Nem vittem cukros üdítőt, piros bogyós gyümölcsöt, fél disznót stb….

A második menetről hazaérkezve már hamarabb dőltem ágynak. Szerencsére az állandó társamul szegődő hányinger -bár megszámlálhatatlan volt, hogy hány– azért az inger-küszöbömet nem lépte át és maradt ezen a szinten, nem lett belőle hány… 😀 Csak én voltam kicsit hányadtatott...

A napok teltek, én rengeteget pihiztem és aludtam és szarul voltam és fájtam

És eljött az újabb kontroll vérvétel… Gondoltam kipróbálom milyen ügyes az én kis szervezetem, nem lesz itt semmi gubanc fehérvérsjet szinten… hisz régen sem volt… bírom én ezt, hát nem így lett.

Megint kellettek az injekciók és én már a tudattól is összeomlottam. Sírtam és sírtam, aztán tudomásul vettem, és beadtam a derekam… vagyis inkább a fenekem az újabb döfködésnek.

Most már okosba toltam… előre bevettem a fájdalom csillapítót. Nem mondom, hogy kellemes volt, de elviselhető.

A hatás nem maradt el… de ezt majd legközelebb elmesélem.

Millió puszi