A kórházban töltött utolsó napok nem voltak túl kellemesek. Egyágyas szobában voltam. Amiben volt jó és rossz is. Jó volt, mert nem zavartam senkit, s engem sem zavart senki. Jó volt, mert nem kellett beszélnem, rossz volt, mert nem kellett beszélnem.

Annyira gyenge voltam, hogy még a telefon használata is nehezemre esett.

Rosszul aludtam és össze voltam zárva a gondolataimmal. Tudtam, a műtét nagyon jól sikerült, a felépülésem is remekül halad, de tudtam, hosszú és bizonytalan út áll előttem. Igazság szerint rettenetesen össze voltam zavarodva.

Minden esetre azért rengeteg dolog történt velem! Itt volt például az ágyból feltápászkodás. Ezzel elég jól elbíbelődtem naponta többször is. Aztán jöttek a maratoni séták a szoba végéig, ahol a WC és a fürdő volt (kb. 2-3 méter a táv!)

“És igen! Megcsinálja! Még 20 cm a célig! Ebben a számban idén ő a világbajnok! Még 10 cm! Gyere kislány! Megcsinálod!!!”

Vagy az étkezőig való kivonszolódás, ebéd céljából. Mikor ebéd után visszaértem, hulla fáradtan dőltem be újra az ágyamba.

Igaz hetekig a fekvő pozíció volt számomra a legkellemesebb létezési forma, de napról napra erősödtem, egyre többet tudtam totyorogni, üldögélni.

Az első bizonytalan lépések hamarosan hazavezettek.

A kórházból történő hazaérkezésem napján boldogan pihengettem az én csodálatos családom körében. Bizony… mindenki jelen volt. Zozi fiam feleségével és kisfiával (aki nem mellesleg az én első unokám és a Kolos névre hallgat), Robi fiam és barátnője Niki, Olivérem, Bálintom, Bogicám és Zétikém, és természetesen a férjecském.

Fura volt, hisz eddig mindig én ugráltam körül a csapatot, és most javarészt új perspektívából – vízszintesből szemléltem őket.

Róbert drága és élete párja persze rám is szóltak, ugyan ne szimuláljak már… Keljek fel és hozzam be az ebédet!

Igazán kedvesek és figyelmesek… Én annyira röhögtem ezen, majd bepipiltem. Mindezt ezért, mert az oly egyszerű, hétköznapi dolgok, mint a nevetés, számomra igen erős hasi fájdalmakat indukáltak. Valamint a köhögés,a  tüsszentés, és bármilyen megmozdulás… Na jó, rendben, ti nyertetek! A pislogás valóban nem fájt! Remélem mindenki boldog! Folytathatom???

Beszéljünk inkább a hasamról! Mivel én úgy döntöttem, kockás hasam lesz, nosza meg is csináltattam a középvonalat szinte tokától-bokáig. Így sokkal könnyebb helyzetben vagyok, hisz már csak keresztbe csíkokra kell gyúrnom! 😀

Elgondolkodtam, dobjak-e róla egy fotót nektek, de félek annyira megtetszene nektek az ötlet, hogy ellopnátok. Így hát jelen esetben lemaradtok kissé gömbölyded hasam látványáról. Meg persze a csíkomról is! Szerintem szabadalmaztatni is fogom a könnyített kockahas módszert!

Most miért? Ez is bikinivonal! Mindenki úgy hordja, ahogy akarja! Ha nem függőleges irányba lenne, ugyan ki látná? nem villanna ki a bikiniből! Akkor meg minek?

A kockahas is látszik  bikiniben, nem? Miért ne mutatna jól a középen határozottan elválasztott pocak? Tehát… ???

 

Minden esetre térjünk vissza arra, hogy fájt a röhögés. Meglehetősen aljas dolognak tartottam, hogy ennek dacára családom rendkívül jól szórakozott azon, hogy én nevetésképtelen (is) lettem.

Azért azt elárulom, mindennek ellenére hihetetlenül boldog voltam, hogy velük lehettem.

Estefelé meglátogatott azonban még valaki… Ez a valaki elmenetele előtt még gondosan nekem vágott egy kellemes mondatot… “Ugye tudod, hogy ebből nem sokan jöttek ki?!”

Ó valóban? Igazán kedves… Nos ha ezt jóindulattal mondta is… köszi! Ha pedig még egy kis rossz is szorult ebbe a kijelentésbe, akkor végképp köszi!

Hiszitek vagy sem, tényleg köszönhetek neki! Tudniillik napok óta alig tudtam aludni, hihetetlen feszültség tombolt bennem. És ennek a fura érzetű mondatnak a hatására kitört belőlem egy hosszú-hosszú zokogás. Férjemet átölelve folytak a könnyeim, végeláthatatlanul.

Közel egy órás szökőkút üzemmód után aztán megnyugodtam… Tudtam, nem az számít, mit mondanak, hanem, hogy ki mondja, és nem utolsó sorban, én hogyan vélekedek az egészről.

Kiömlött belőlem minden felgyülemlett idegbaj, minden görcs. Végtelen biztonság és nyugalom vette át a helyét. Tulajdonképpen ez a jól irányzott arcul csapó mondat felszakította a gátat, könnyeim által kisöpört belőlem az oda nem illő dolgokat, és szinte újjászülettem! Köszönöm!

Most már csak a műtét utáni lábadozásra kellett koncentrálnom.

No meg arra, hogy ennek minden pillanatát kiélvezzem!

Heteken keresztül élvezhettem a kiszolgálást. Férjem főzött, tálalt, asztalhoz invitált. Eddig ez mindig az én reszortom volt. Titkon kicsit zavart, hisz nem ehhez szocializálódtam, de mindeközben kicsit élveztem is a kényeztetést.

Nagyokat aludtam, filmeket néztem, pihiztem.

Néhány napig a fürdésben is segítségemre volt, de ezt hamarosan kínosnak éreztem, hát inkább nyögve-nyelve, de megoldottam. Csak arra az időre hívtam magam mellé, míg ki- és beszálltam a fürdőkádba, hiszen még gyenge és bizonytalan voltam, nem szerettem volna egy dupla leszúrt rittbergert követően végignyúlni a fürdőszoba alsó kövén…

Szerencsére a teraszt is birtokba vehettem, s ott szundikálhattam, s kiélvezhettem a tavasz 17 pillanatát! 😀

 

Hát így lábadoztam én napról-napra.

Meditálgattam, a gyógyulásra koncentráltam, s gonosz módon élveztem az édes semmittevést!

S lélekben már a következő lépcsőfokra, a kemoterápiára készültem. Azt gondoltam, az már csak sétagalopp… Nem így lett, de ez már egy következő történet…