A mai bejegyzés egyáltalán nem kapcsolódik szorosan – pláne nem kronológiailag – az előző írásaimhoz.

Azonban kénytelen vagyok kiadni magamból az érzéseimet, mert ezek épp most aktuálisak, épp most érlelődtek bennem, és ebben a páratlan, csodálatos őszi varázslatban kicsit MOST kell osztoznotok velem.

Reggel, mikor gyermekeinket épp az iskola felé szállítottuk, ezernyi sugárral ragyogott arcunkba a napocska.

Olyannyira magával ragadott ez az érzés, hogy azonnal nagy bejelentést tettem életem párjának: Ha hazaérünk, én előtolom a sárga drótszamarat, felülök rá, és eltűnök! Szegény drágám, azt hitte meghibbantam, elég sok időbe telt, mire kihámozta, hogy a sárga drótszamár nem más mint a jó öreg veloszipjéd… egyszerűbben szólva kerékpár… na jó, segítek még egy kicsit… bicikli…

Mivel gyártmányát tekintve KTM, nosza el is neveztem a kisasszonyt ma Kátyának. Rájöttem ugyanis, hogy már oly rég a társam, és még nincs is neve szegénynek. Ezt ma bepótoltuk… elkeresztelődött.

Hazafelé lekanyarodtunk a Duna-partra… Ez három dolgot indukált bennem… Először is semmi kedvem sem lett hazamenni, másodszor is azt éreztem, végre itthon vagyok! megérkeztem! Harmadszor pedig örömmámorban úsztam, annyira csodálatos volt minden.

 

Amikor végre hazaértünk, turbó fokozatba kapcsoltam önmagam… mosás, nappali-étkező-fürdőszoba-Bogi szoba takarítás, óriási kereszthuzat, hogy érezzem a levegő érintését magamon már indulás előtt.

Aztán magamra öltöttem a biciklis gúnyát, ami azért szuper, mert kerekded hátsómat nem töri fel az ülés, illetve, ha netalán pipilnem kell, a melltartón kívül mindent le kell hámoznom magamról, lévén kantáros a gatyókám. Úgyis mint dzseki, pulcsi, póló. (Mint egy vizsgálaton. Felülről kérem vegyen le mindent, melltartó maradhat)

Végül teljes menetfelszerelésben nyeregbe pattantam és uccu neki!

A bicikli úton a szembejövők tuti bolondnak néztek (Szerencsére kevesen voltak), mert én bizony úgy vigyorogtam a világba, mint az a bizonyos lapostányér! Határtalan boldogság öntött el! Szerelmes voltam az egész világba! A természetbe, a tájba, a napsütésbe, a fákba, a pamacs felhőcskékbe, még a szélbe is!

Csak tekertem, tekertem és mosolyogtam. Így érkeztem meg Nagymarosra.

Bevallom ez a távolság már nem jelent kihívást, hát újra munkára fogtam Kátyát és meg sem álltunk Zebegényig!

Tartozom még egy vallomással, ez a kedvenc helyem. Amikor kerékpározásra adom a fejem, legtöbbször erre visz az utam, és itt időzök el legszívesebben. Itt eggyé válok a természettel. Én átölelem és ő is átkarol engem. Szabad vagyok és feltölt és belém hatol. Valami megfoghatatlan csodát élek itt át.

Mesélhetek róla? A mai napi csodáról?

Csak ültem és néztem mindent, ami körülvett, aztán átszellemültem és megértettem mindent, ami körülöttem lüktetett.

Néztem a vizet, a Dunát, a hatalmasat. Néztem és arra eszméltem… oly végtelen, mint a tenger! Csak oly sokszor rosszul szemléljük! Ne a szembe partot vizslasd! Honnét jön és merre folyik?

Mint egy végeláthatatlan selyem anyag mely rakoncátlan redőkbe fodrozódik, s engedi piciny egyenetlenségein csillámlani a nap melengető játszi sugarait. Méltóságteljes acélkékséggel terül el medrében. Bölcsen, s hallgatagon halad tova, s mégis ha leülsz, s elbámészkodsz kedvedre kecses hajladozásain, tudnod kell, őt mindig itt találod.

A fákon ragaszkodva csimpaszkodnak az elmúlással dacoló aranysárga vagy barnásba hajló levelek. Ha jól fülelsz, hallhatod tapsukat, mellyel a nap fényét éltetik. Reménykedve kapaszkodnak az ágakon, közelebb akarnak lenni a fényes koronghoz. Tapsukat tánc kíséri, melyet könnyeden lejtenek a langy őszi szélben. Előadásukkal a napot akarják talán elkápráztatni. Talán így köszönik meg a november közepi “tavaszt”.

Társaik már régen a földre hulltak, de ne gondoljuk, hogy szomorkodással múlatják az időt. A szellők őket is lágy táncba invitálják, s boldogan fordítják arcuk másik felét is a nap csillanásai felé. Könnyed barna ruhácskáik vidáman rebbennek a szélben. Forgolódnak, s közben újra és újra magukba szippantják az őszi nap minden illatát. Tudják, hiába kényszerítette földre őket az évszakok változása, elmúlás számukra nem létezik.

Még a száraz fűszálak is élettelin hajladoznak ebben a varázslatos tánckarban. Ropják szeleburdi koreográfiájukat, olykor meg-meg hajlanak, mint művészek az előadás végén, de azonnal újra kezdik kecses mozdulatokkal, amint szellő karmester int egyet feléjük.

Néhol virágok sejlenek, ők sem veszik tudomásul a lassan lopakodó tél közeledtét. Még élvezik az ajándék csuda időt. Mosolyogva fordítják kerek fejecskéiket a nap sugarai felé. Boldogan veszik tudomásul, még virulhatnak, még beszínezhetik helyenként az őszi avart, még felvidíthatják szívünket bájos látványukkal.

Így ültem ott közöttük, értettem és éreztem, és nem akartam elhagyni őket.

Még látni akartam örvendezéseiket. Velük akartam örülni. Velük akartam létezni.

De mennem kellett.

Indulás előtt feltekintettem az égre, és gurgulázó nevetés tört elő belőlem. A látvány nem mindennapi volt! Fejem felett a villanyvezetékeken cipők függtek. Nem hittem a szememnek. Azon morfondíroztam vajon a tulajdonosaik mezítláb folytatták bandukolásukat?

 

Mennem kellett.

Meglehetősen ambivalens érzésekkel keltem újra útra, immár hazafelé.

Fájt a szívem itt hagyni ezt a tündérmesét. Elgondolkodtam… tavaly ilyenkor… Hiszen tavaly ilyenkor még semmi bajom sem volt. Egy dolog volt egészen világos előttem. Ami történt velem az utóbbi hónapok során rádöbbentett arra, hogy milyen nagyon gyönyörű a világ. Nem akarok soha többé elmenni a csodák mellett. Meg akarom élni őket! Beszippantani, bekebelezni, mint a hulló falevelek a táncoló nap sugarait.

Mennem kellett. … Sovány vigaszként sejlett fel előttem egy pompázatos cappuccinó képe, melyet jól megérdemelt jutalomként megígértem önmagamnak.

Hazafelé betértem hát Nagymaroson egy kávézóba, és a Cappuccinó mellé egy túrótortával is megörvendeztettem magam. Ültem, élveztem az ízeket, jókat mókáztam negyedmagammal, mert hát társaságom is akadt az illatos nedű mellé. Ismét rá kellett döbbennem, az élet minden pillanata egy egy öröm, egy  egy csoda!

Innen már egyenes út vezetett hazáig. Volt még időm örömködni a táj szépségén, a csend, a szél, a nap, a felhők játékán.

 

SZÉP AZ ÉLET! Szeretem