Hát… eljött a pillanat… tegyük meg hát együtt azokat az első lépésecskéket…

A műtét másnapjának reggelén már riogatott a gyógytornászok gyöngye, hogy jön ám hozzám is és akkor felállunk az ágyikóból.

Inkább nem elemezgetném mennyire néztem féleszűnek szegényt! Felállni? Az ágyból? Hisz moccanni sem bírok! Erőm az elköltözött egy másik galaxisba…

Mert szerintem amúgy bennem tuti voltak Duracell  elemek, de azt vagy kilopták műtét közben vagy totál lemerítették!

De ez a nőszemély nem viccelt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy alattomos módon megközelítette az ágyamat és kedveskedve felszólított egy laza talpra állásra.

De nem ám akárhogyan! Ennek a felkelésnek technikája van ám pajtikáim! Először is nagy nyögve-nyelősen az oldaladra hengeredsz. Becses kezedet az oldalad mellé-alá húzod és megpróbálod magad feltolni, kezeddel segítve a folyamatot, közben vigyázol a pocidra és persze majd becsinálsz a fájdalomtól.

Mert ugyan ezt eddig nem említettem, de ha mozdulatlanul feküdtem egyáltalán nem éreztem fájdalmat! Ó mennyei epidurál!!!

Kicsit … khm… intim szférásan fog hangzani,… nos egy dolog mégis fájt, de ez a fájdalom mennyei örömet okozott nekem. Nevezetesen a beleim újra munkába lendülése. Egyetlen korty víz megivása is azonnali égi háborút indított meg szövevényes bélrendszeremben. Én viszont tűrtem és határtalanul boldog voltam, hiszen ez számomra azt jelentette, odabent minden a legnagyobb rendben van!

De vissza a torna órákhoz!

Szóval…Azonban ahhoz, hogy felálljak az ágy mellé, sajnos meg kellett mozdulnom. Meg is lepődtem, mert nehézségek árán ugyan, de sikerült. Igaz, csak az ágy mellé tudtam felállni, volt egy kis helyben totyogás, de semmi több, mert gyenge futóműveim nem vittek sehová.

Mondtam is a gyógytornásznak, ne jöjjön többet! Persze azonnal bezsarolt, hogy jó, ha így akarom… de ő is tudta és én is tudtam, kapcsolatunk csakis gyümölcsöző lehet, igenis rá vagyok szorulva a segítségére!

 

Az őrzőben csodálatos volt a kiszolgálás! Minden szavunkat, rezdülésünket figyelték. Ha kellett, ha nem, jöttek, kérdezték szeretnénk-e valamit, párnát igazítottak, inni adtak, az egyik tündérke még le is mosdatott mielőtt jöttek a látogatók.

Aznap éjjel felébredtem. Nehezen aludtam vissza. Így volt ez, mióta kiderült a betegségem.

Volt időm agyalogni, ki is fundáltam magamnak valamit! Így másnap reggel, mikor a nővérke megkérdezte szeretnék-e megpróbálni kiállni kicsit az ágy mellé, én nagy merészen rávágtam! Naná! Sőt, én fogat is akarok mosni!

Mert bizony nem kisebb elhatározásra jutottam ezen az álmatlan éjszakán, hogy én bizony felkelek és ellépegetek egészen a mosdóig és végre megmosom a fogam!

Hát ha elhatároztam, tervemet véghez is vittem.

Így esett a nagy eset, hogy aznap még két csőtől megszabadulhattam. Az egyik a katéterem volt, a másik az epidurális cső volt. Nem volt kellemes érzés, de ezen is túl voltam.

Ez nem kisebb dolgot jelentett, mint a szabadságot!

Immár alkalmassá váltam arra, hogy kikerüljek az osztályra, hisz ismét szobatiszta lettem és a szerről is leálltam!

Bár ez utóbbitól féltem egy kicsit… mi lesz velem a jó öreg epidurál nélkül, de szerencsére ezt az akadályt is jól vettem!

Konklúzió? Nos… a hétköznapokban az az aprócska tény, hogy egyik lábunkat a másik elé téve lépkedünk, igenis olykor nagy kihívást jelent! A bélműködés örömet okoz, fogmosás úgyszintén! Az ázott tésztaleves és az íztelen krumplipüré rémes fasírttal párosítva az erő visszanyerésének záloga! Az egészségügyi dolgozók valódi tündérek.

És a legfontosabb, hogy mi mindannyian képesek vagyunk legyőzni önmagunkat!