Gondolom sokan vártátok már a folytatást, hát nekiveselkedek és lepötyögöm a további történéseket. Annál is inkább, mert igencsak le vagyok maradva.

Legutóbb megígértem, hogy a műtétet mesélem el. Mit van mit tenni állom a szavam…

Így legalább bejöhettek velem a steril műtőbe… amúgy nem engednének ám be titeket, de én találtam számotokra egy rejtekfolyosót egyenesen az agyamon át vezet. 🙂

Na??? Ki olyan bátor, hogy bemerészkedjen? Nem az agyamba!!! Ott állati nagy bajban lennétek. Nem vagyok egyszerű eset. Ne akarjátok tudni mi lakozik odabent!!!

Szóval! Fiúk-Lányok irány a műtő!!!

Kora reggel már ébren voltam, egy laza zuhanyozással és egy fogmosással indítottam a napot.

Hamarosan beviharzott a nővérkém, aki sok-sok éve – köszönhetően nekem- a Cica névre hallgat.

(Többek között a gyönyörű zöld szemei miatt, de ez egy másik történet. Viszont a Cica név olyannyira a részévé vált, hogy a családban a következő ragadványokkal használatos: Cica nagyi, KeretszCica stb.)

Szóval ő volt az, aki vállalta, hogy ott rostokoljon a váróban (mint az amerikai filmekben) és végig izgulja a beavatkozást. Tudniillik, az orvosom feljánlotta ezt a lehetőséget, hogy a műtőből kijőve, tájékoztatja a kint található családtagomat, vagy ha betelefonálnak, akkor telefonon áll rendelkezésre.

Mivel a férjem erre nem volt kapható – mondván, ha felébredtem, majd én referálom. Na erre jól rácseszett volna, mert nem igazán voltam kommunikatív állapotban még hosszú órákon, vagy inkább napokon keresztül.

Szóval… nem sokkal Cica érkezése után megérkezett a limuzinom, sofőrrel! A betegszállító emberke kecsesen rám segítette a “hálóingemet”. Elárulom eszméletlenül csábos voltam benne. Igazi kiegészítője volt a kompressziós eszméletlenül szexis hófehér combfixemnek és a befáslizott jobb kezemnek.

Lazán, széles mosollyal felpattantam a szállító járműre és irány a műtő! A műtő előterében aztán emberünk elkezdte lefejteni rólam a textilt. Felháborodottan utasítottam rendre: Mi az hogy vetkőztet, hiszen még el sem vitt vacsorázni. Ő mindezt el is ismerte, bár azonnali mentegetőzésbe kezdett, mivel kocsikázni viszont elvitt. Nos itt már szavam sem lehetett, hiszen valóban kocsikáztunk.

Odabent elég nagy létszám fogadott.

 

Hamar átpenderültem a csodás kiképzésű műtőasztalra. (Mellesleg én csak boncasztalnak hívom- elnézést az érzékenyebb lelkületűektől. Akkor ennél  a szónál kéretik elfordítani a fejecskéket!)

A hangulatom szinte eufórikusnak volt mondható. Máig sem tudom, mi ütött belém, egy biztos cseppet sem féltem, aggódtam, paráztam, rinyáltam, rettegtem és így tovább… Mondjuk a zabszem próbát nem ejtettem meg, de gondolom azon is csont nélkül átmentem volna.

Na jó, bevallom egy félszem azért volt, mégpedig a gerincbe fúrt érzéstelenítő miatt. ( Gyengébb idegzetűek kedvéért: az epidurális fájdalomcsillapító miatt.)

Semmi mástól nem öntött el az aggodalom szikrája sem. Tudtam, a műtétnek lehetnek ilyen-olyan következményei… Nem tudnak műteni, visszazárnak, különféle sztómákkal ébredek, stb. , de valahogy tökéletesen nyugodt voltam. Hihetetlen nyugalom szállt meg, és valahol legbelül biztosan tudtam, semmi baj nem lehet!

Azért azt bevallom, mielőtt bekerültem a műtőbe, nővérkém kezébe nyomtam a “végrendeletemet”. Ebben leírtam, milyen temetést szeretnék, és hogy legyen a lányom mellett a felcseperedés útján. Édes kistesókám… Alig várta, hogy a műtét után visszaadhassa a borítékomat. Hát, mint azt ti is láthatjátok nem volt rá szükség.

No de kanyarítsuk vissza figyelmünket a műtőben történt események felé…

Ott hagytuk abba, amikor az epidurál tű célba vette a gerincemet.

Bakker… megint egy csavar következik a történetben!

Ne türelmetlenkedjetek… hamarosan jön az elalszom rész is! De ezt a sztorit el kell meséljem!

Mikor az anaszteziológiai megbeszélésre érkeztem, kb egy hónappal a műtét előtt, egy nagyon cuki, igazi energiabomba doktor nő kérdezgetett különféle halmazállapotaimról.

Annyira szívembe lopta magát, arra gondoltam, de szupi lesz, a műtőben remek lesz a hangulat. Azonnal lelombozott mikor felvilágosított, hogy nem biztos, hogy egymást kapjuk a sorsolásnál…

Mondjuk nem én lennék, ha nem lett volna erre azon nyomban egy javaslatom: Engem nem érdekel őt melyik műtőbe osztják be és ott éppen mit műtenek, én átszököm hozzá és együtt fogunk bandázni.

Megkérdezte nekem mikor lesz a műtétem. Én nagy büszkén kijelentettem: március 21.-én!

Azonban ember tervez, orvos végez! A műtét egy héttel csúszott!

És most jön a dobpergés!!! Miközben én majd be…. kakiltam a félelemtől az orrom elé penderül édes-tündéri anasztes doki nénim… :Igaz nem ő lesz velem, de nagyon jó kezekben hagyott, és minden rendben lesz, ő szurkol nekem!

Háááát! A mai napig megkönnyezem ezt a történetet. Mennyi az esély arra, hogy valaki így ismeretlenül emlékezzen rám, sőt, bár egy héttel később van a műtét, ő mégis emlékszik rám, veszi a fáradtságot, megkeres, és bearanyozza a napomat?!

Nos elárulom nektek az ilyen aprónak tűnő kockákból tudtam és tudok építkezni! Számomra ez az esemény óriási jelentőséggel bírt! Egy pillanatnyi óriási csoda! Köszönöm DOKTORNŐ!

Okés! Nem húzom tovább az időt!!! Elalszom…

Szóval… Mikor sikerült az epidurált bevezetni, végre lefeküdhettem a pihe-puha (amúgy nem is az) műtőasztalra.

Épp jókor, mert épp elájuláson törtem a fejecskémet a szurka piszkától (epidurál) való félelmem miatt. Mielőtt elhangzott a megmentő, feküdjön le felszólítás, épp azon törtem a buksimat, vajon melyik irányba fogok elaléláskor felborulni.

Szerencsére vízszintesbe helyezhettem magam… az én altatós doktor nénim pedig felszólított, hogy lélegezzek. (Mondjuk addig is azt csináltam, lélegeztem, de nem olyan csini szép kék maszkban, mint amit tőle kaptam. Aztán másodszor is felszólított a lélegzésre, na akkor történt a se kép se hang! Konkrétan belezuhantam egy több órás álomba.

Sajnos ettől kezdve nem tudok hitelesen tudósítani, mivel átaludtam az egészet! Most mondjátok meg! Ezt a pechet!  Együtt lehetek egy álompasival (lásd az operáló orvosom), azt csinál velem amit akar, erre én végigalszom az egészet!

Mindegy! Remélem legalább neki jó volt!

Na puszi drágáim… ha felébredek, újra írok!