Igyekeznem kell. mert kezdtek kicsit lemaradni…

Úgy dönöttem, ma egy utazásra foglak benneteket invitálni, cizellált lelkem ingoványába.

Rossz hírem van azok számára, akik csak a véres horrorra kíváncsiak, úgyismint a műtét viszontagságaira. Ennek a beszámolónak még nincs itt az ideje!

Ahhoz ugyanis, hogy az elkövetkező kalandok minden egyes rezdülését megértsétek, együtt lüktessetek velem, értenetek kell kicsikét az agyamban és a szívemben lezajló minden egyes apró érzést és értést.

IGEN! Minden ellenkező híresztelés ellenére van agyam! Csak néha nem használom… akkor pihen! De azért van. és ez azért is jó, mert tudok agyhugykövet kapni! Pl.

Úgyhogy indulás! Belemászunk a tekervényekbe is!

Mikor szembesültem a valósággal, két hét pokol volt az életemben. (Nem, nem azzal szembesültem, hogy van agyam, azt eddig is tudtam, ettől nem kellett paráznom!)

Az önssajnálat mocsarába süllyedtem, a legszörnyűbb víziók gyötörtek.

Belémhasított önnön kicsinységem és múlandóságom.

Szuper dolog ez az internet, mert baromi okossá tesz, de ugyanakkor hihetetlenül megrémiszt.

Amikor elkezdtem kutakodni a petefészekrákkal kapcsolatosan, minden egyes iromány azzal kezdődött, hogy az alattomos gyilkos! De azzal persze egyik sem foglalkozott, hogy szuper csaj lévén ezt is le fogom győzni!

Egy bizonyos ponton lecsaptam a laptopom fedelét és nem voltam hajlandó a károgó, vészjósló mondtok sűrűjében fuldokolni! Rájöttem, ha valaki elkezd a netről kiokosodni ilyen témákban, kb fél óra múlva már a koporsója színét választja ki!

Mivel én nem vagyok híve a temetőknek, gondoltam, ezt akkor én most kihagyom! Az meg a másik fele, hogy nem tudom mi van a halál után, de qrvára nem is érdekel (még).

De az önsajnálat, az önmagam siratása azért még javában folyt. A legnagyobb fájdalom a lelkemben abból fakadt, hogy nem fogom tudni végigkísérni a gyermekeimet az útjukon.

Szinte kiáltott bennem az érzés, nekem LÁTNOM KELL őket felnőni, LÁTNOM KELL mi lesz belőlük! Félreértés ne essék! Nem csak az aprónépről szólt ez, hanem a legnagyobb gyermekeimről is! Mindegyikről… mind a hatról… És a férjemet is látnom kell felnőni… bizony!

Közben mindenkitől azt hallgattam: Erős vagy… stb…

És én hihetelenül nem voltam erős abban a pillanatban.

Aztán eltelt két hét, és elkezdtem másként szemlélni ezt az egészet. Rádöbbentem, ha siratom magam, ha a legrosszabbra készülök, csakis magammal szúrok ki! A depi és a szomorúság nem segít, sőt árt!!!

Ha dráma van, majd akkor ráérek elsírni a könnyeimet! Most NINCS dráma! Most HARC van!

És akkor kaptam egy nagyszerű embertől egy nagyszerű mondatot: “Gabi! Mindig csak a következő lépésre koncentrálj!”

Igaza volt! Most már így teszek és ez remekül működik! Abban a pillanatban megvilágosodtam: Nekem a következő lépés a műtét!  A legmegdöbbentőbb az volt, hogy egyáltalán nem féltem a műtéttől. Vártam türelemmel a napját…

Vagyis nem türelemmel, hanem jó sok vírussal meg influenzával! Az a hat hét várakozás fekvéssel, lázzal, nyűggel, de telt telt!

Az utolsó pillanatban is kétséges volt, nekidurálhatjuk-e magunkat a műtétnek. De sikerült, végre elérkezett az a nap is…

De most haladjunk sorjában…

Miket is csináltam a 6 hét alatt, amikor éppen nem Mr. Vírus vitt az ágyba. Mit mondjak róla… hát nem valami jó pasi… Ilyennel aztán nem jó lefeküdni!

Viszont… Rengeteg időm volt elmélkedni, gondolkodni, pihenni.

Olvastam, meditáltam, és átértékeltem.

A férjemmel olyan érzelmi csodákat éltem át, amit talán az együtt töltött 33 év alatt sohasem. Rájöttem mennyire fontos vagyok neki és rájöttem mennyire csodálatos EMBER… FÉRFI!

Elvitt természetgyógyászhoz… hazafelé pedig fantasztikus tájon hozott hazafelé…

 

Mellettem volt, erősített, kibeszéltünk és átbeszéltük a dolgokat, támogatott, segített mindenben!

Elzavart sétálni, biciklizni… Imádtam ezeket a sétákat… fel egészen Nagymarosig… napsütésben az ébredő tavaszban a madarak csicsergésében fürödve.

Közben volt egy különleges álmom… ( Nem, nem aludtam el séta közben! Éjszaka szoktam aludni és álmodni… ) Édesanyámmal álmodtam. Tudni kell, nem volt fényes a viszonyunk… 13-14 éves voltam mikor meghalt. Magával vitte a sérelmeimet, magával vitte a megbocsájtás lehetőségét.

Ebben az álomban anyu mellém állt, átölelte a vállamat és nem azt éreztem értem jött, hogy elvigyen az ő világába, hanem azt sugallta itt vagyok, azért jöttem, hogy segítsek neked!

Már önmagában ez is furcsa volt, de a lényeg csak most következik!

Anyu fülében egy különös fülbevaló volt. Rózsaszínű kövecskékből fűzött nagy, lógós fülbevaló. Tökéletesen láttam   álmomban ahogyan lifeg a fülében. Megdöbbentem… Soha nem volt neki ilyen! Mindig arany karika fülbevalót hordott. Azt hittem megbolondultam.

Aztán pár nap múlva találkoztam az idősebbik nővéremmel. Meséltem neki a “látomásomról”.

Nagytesóm rám nézett és közölte: Volt ilyen anyunak, de arra te nem emlékezhetsz, mert akkor még nem éltél.

El tudjátok képzelni, mennyire megdöbbentem…

Azóta sok mindent átgondoltam anyuval kapcsolatosan is… Végre ráléptem arra az útra, hogy közeledjek felé. Ne ítéljem el a tetteit, rendezzem a viszonyunkat. Nem mondom, hogy egyszerű, de egyszerűen szükségem van erre.

Tudom, most furcsán néztek rám, de nekem most ez az utam… és tetszik ez az út…

Lépkedek rajta a győzelem felé… ha fura is… a győzelem ott vigyorog és kezdünk egész jól összebarátkozni!

Millió puszi

Gabi