Sziasztok!

Itt vagyok…

Megpróbálom összeszedni az elmúlt kb, két hét történéseit.

Nos…

Az úgy történt, hogy 2017 december 29.-én olyan érzésem támadt, mintha felfáztam volna.

Nem vagyok az a felfázós típus, max a lábaim szoktak iszonyatosan fázni… meg a kezeim, de ez nem sima fázás érzés volt.

Kis idő elteltével az érzés egyre furcsább lett. Mintha a menses jelentkezne, netán megfogant volna bennem egy parányi élet.

Te jó ég! 50 évesen!!

 

Ezek voltak a “legszörnyűbb dolgok, amikre következtettem.

Aztán történt valami, ami miatt úgy döntöttem elmegyek orvoshoz a tüneteimmel.

Megállapítottuk közösen a drnővel, hogy talán a felfázás a nőgyógyászati dolgaimat hozta gyulladásba, ezért antibiotikumot és fajdalom csillapítót kaptam… no meg betegállományt.

Beszedegettem csendben-rendben a gyógyszereimet… a tünetek azonban visszatértek, és új dolgokat produkáltak.

Először is úgy felfújódtam, mint egy disztingvált lufi… ennek nem részletezendő kellemetlen tüneteivel.

Kicsi fájdalmas szúrkálásokat is éreztem…

Valami Isteni gondoskodás folytán, arra az elhatározásra jutottam, el kéne mennem egy hasi ultrahangra.

Fogalmam sincs, honnan jött… egyszer csak bevillant ez a gondolat.

Persze ha nem betegállományban vagyok, nem foglalkoztam volna magammal, csak húzom az igát tovább.

Nosza fekhívtam hát a drága Onkomókusom legdrágább asszisztensét 2018.01.24.-én, hogy valamit érzek és szeretnék egy hasi UH-t.

Ágikám azonnal rávágta? Persze, gyere, holnapra van is időpont.

Így esett a nagy eset, hogy másnap már Budapest felé robogtam a vonattal.

Műintézményünkben az én imádott újságosom fogadott… Millió puszi, ölelés és néhány poén elsütése után indultam szerelmetes orvosomhoz  és Ágikámhoz.

A várakozó betegek nem kis megdöbbenésére visszafogott kopogással jeleztem érkezésem. Mivel nagyon visszafogtam, nem hallották, így kicsit kibandukoltam, és telefonon jeleztem, hogy itt várok a beutálóra…

Gondoltam, ha már erre fújt a szél, kérek egy kis horrort is… nézzünk már egy kis labort is… vajon hogy viselkedik a pajzsmirigyem.

Ezekkel felvértezve, mit sem sejtve indultam neki a dolgoknak.

Az UH-nál az asszisztens nem gyengén volt kiakadva, hogy ma kaptam beutalót??? És mai napra szól??? Húzta a száját, de mit van mit tenni… Jelezte, hogy kicsit várni kell…

Nem mondod, Tündérbűbáj?! Soha nem jártam itt… Azt hittem azonnal letepernek és már mehet is a menet.

Türelemmel elhelyezkedtem a folyosón, ekkor még mindig az esélytelenek nyugalmával.

Aztán, mikor az ajtón belül kerültem, hamar kiderült nem kicsi a baj…

Habár júliusban jártam nőgyagyásznál és semmi nem volt pocakügyileg, illetve októberi szokásos éves körömben is voltam hasi UH-n és akkor sem volt odabent semmi, ezért nagy csodálkozásra adott okot, hogy milyen csúnyaságok növekedtek bennem röpke pár hónap alatt.

A dr néni még egy idősebb, tapasztaltabb kollegát is áthívott, ugyan  szemléljék már meg ketten a belsőmben tomboló dolgokat.

Utóbbi egészségügyi dolgozó kedves megnyilvánulása hallatán fogalmam sem volt, 1. mikor kapok levegőt? 2. sírjak vagy nevessek?

Idézném: “Nagyon szépen köszönöm, hogy áthívtál, ez nagon érdekes volt… ritkán lát az ember ilyen szépet!”

Reménykedtem, hogy az ilyen szép, az én vagyok és nem a bennem növekedő, eszméletlenül nem odaillő képződmények. Mert igen, ezek bizony többen voltak!

Innen még mindig viszonylagos nyugalommal indultam a labor felé, dacára annak, hogy aggódva kért a szakértő, hogy azonnal menjek tovább, mert ez nagyon nem oda illő, csúnya dolog.

A csapolás után a büfét kellett megrohamoznom, mivel az UH és a labor miatt nem ettem, nem ittam és nem vettem levegőt…

Népszerű vagyok ebben a ronda sárga házban, mert a büféslányok hangosan kurjantottak nekem, ugyan menjek már be hozzájuk.

Van aki szerint ez annyira nem jó hír, de mivel én 16 éve csak kontrollra járok ide, szerintem annyira nem gáz!

Egy jó kávé és egy el nem ítélendő (de annál ízletesebb) melegszendvics után, iszkiri vissza az én drága doktoromhoz.

És itt kezdődött a gödörbe gurulás.

Mire visszaértem, megnézték a leletemet… azonnal átszóltak a laborba, még néhány vizsgálat miatt, ami kimutatja… a vérből… a petefészekrákot. Felvázolták, hogyan tovább. Műtét. Nagy. Kiveszik… a méhemet, a petefészkeket, a hasnyálmirigy egy részét!

Leszarom! Csak a májam, a szívem meg a tüdőm megmaradjon – gondoltam magamban!

Azonnal intézni kezdték a PET CT-t… Két hét, mire időpontot kapok… qrva hosszú két hét lesz!

Úgy éreztem, NEM! Nem lehet igazuk, de az ő arcuk nem tükrözte az én hitemet.

Rettenetes volt látni… nem tudnám behatárolni, hogy sajnálat vagy a kétségbeesés rajzolta át a vonásaikat…

Én még hinni akartam! Hinni, hogy jóindulatú, hinni, hogy egy francos műtét és vége! Hinni, hogy nem költözik be az életembe újra a rettegés! Hinni, hogy leszek még öreg és ráncos és randa… leszek még 87 éves!

Hinni, hogy az élet nem erről szól!!!!

Én ebből a rendelőből ével óta megbotránkoztatóan széles mosollyal távoztam… Most nem volt őszinte a mosolyom…

A hitem meginogni látszott…