Sziasztok!

Nagyon és még annál is régebben zaklattalak benneteket a gondolataimmal.

Ezt a békés nyugalmat fogom most én megzavarni… Nehogy már jól érezzétek magatokat!

Az a gondolatcsokor, amit ma megosztani szándékozok veletek, már régóta bennem motoszkál.

Mit motoszkál! Egyenesen szétrágja az agyamat!

Most már, hogy így felcsigáztalak, elárulom miről is lenne itt szó! A változókorról.

3 éve decemberben zaklattam fel a nőgyagyászomat a témával. Akkor (sokak szerint hála Istennek!) kimaradt a menstruációm. Drága doktor úr, azonnal a terhesség kósza gondolatával hozakodott elő. Engem már a kósza gondolatától is a frász kerülgetett.

Részemről úgy éreztem, a magam 6 (hat!) gyermekével, én már teljesítettem, amit megkövetelt a haza!!!

Másrészről olykor-olykor elhatalmasodik rajtam az az érzés, hogy a kedves, drága, szimpatikus férjemet agyon tudnám csapni szívlapáttal…

Az egésszel csak az a gond, hogy eszméletlenül nehéz lenne utána láncfűrésszel összedarabolni és zsákokban kicipelni a konyhából! Ráadásul utána összetakarítani azt a marha sok vért! Ezért aztán, mindig arra a következtetésre jutok, életben hagyom… valahogy csak kibírom mellette már ezt a kis időt… 30-40 év…

Viszont, mi lenne, ha újabb gyermekáldással lepne meg a sors, közben elhatalmasodik rajtam a szívlapát… aztán szegény gyerek apa nélkül nevelkedjen fel???

Mert az egészen egyértelmű, hogy engem a bíróság jogos felháborodás okán azonnal felmentene!

Öööö….

Akkor térjünk vissza arra a fránya változásra…

Tehát, terhesség, mint olyan- kizárva!

Doktor úrnak persze volt egy másik ötlete, amitől hirtelen felindulásból kaptam sokkot!

Rezzenéstelen arccal elemezgette, hogy talán bele kellene nyugodnom, hogy ez már a menopauza. Azért eszméletlen, milyen hülye szavakat használ!

Minden esetre rosszabb volt, mintha azt mondta volna, hogy asszonyom, Ön egy bálna! Abban a pillanatban inkább voltam molett 45 éves nő, mint ilyen meno izés vénpicsa!

Már csak azért is sokkolt a bejelentése, mert nekem az onkológusom is azt ígérte, hogy engem majdan a petefészkemmel együtt kell agyonütni… gondoltam, az meg ráér olyan 50 éves koromban! (Mármint a petefészkem… az én szavatosságom lejáratát későbbre datálnám). A nőgyagyász doki bácsi (aki mellesleg fiatalabb nálam)… nos ő is hasonlót ígért…

Erre most fogja magát és a arcomba vág egy ilyen “halálos” ítéletet!

És azt is gyorsan kielemezte, hogy nekem már max évi 1 peteérésem lehet, jobb esetben! Abba a pillanatban mit meg nem adtam volna egy megtermékenyült petesejtért a méhemben! De NEM! Ez már a vég!!!!

Akkor és ott megsemmisültem… aztán napokig haldokoltam!

Kérem szépen nekem erre nem volt időm felkészülni! Nekem nem ezt ígérték! Én ezt nem akarom!!! Még nem… leginkább sohasem, persze ne legyenek az embernek illúziói!

Nyalogattam fájó sebeimet! Már magamtól is rémeket láttam, hogy ÚRISTEN!!! Akkor nekem most csökkenni fog a libidóm, löttyedt lesz a mellem, petyhüdt lesz a bőröm, hőhullám és hisztiroham tarkítja majd mindennapjaimat! A helyzetet csak fokozta, mikor utána olvastam a témának az interneten!

Ó áldott sötét középkor (1980-as évek), amikor még hülyén haltunk meg a sok interneten fellelhető okosság nélkül! Erre rácsesztem! Na mindegy!

Mikor pedig meghatódottan, összetört szívvel álltam önnön nőiességem ravatala felett, és halvány reménnyel rebegett imát cserepes ajkam, s a fehér karácsony kapujában álltam, engem az ajándékok közül csak egy dolog érdekelt! Ajándékba menstruációt kaptam! És azután akadozva ugyan, de visszakaptam minden hónapban! Ezt a boldogságot!!!

Úgy éreztem, azért ijesztett rám a természet, mert évek óta folyamatosan azt sulykoltam magamnak (és másoknak is), hogy : Ó, én már öreg vagyok, nekem nem lehet már gyerekem! Na tessék, te liba! Megkaptad, lehetsz ÖREG!!!

És amikor kicsit megkóstolhattam milyen “öregnek lenni”, ezerrel azt kívántam, szeretnék még egy kicsit szenvedni! Akarok hisztis lenni, akarom azt az érzést, amikor a második napon csak arra vágyom, hogy egy vastag pokróccal betekerve a derekamat, egy isteni kávéval a kezemben bekucoroghassak a kanapéra, álló nap a TV-t bámuljam, és lehetőleg ne szóljon hozzám senki, mert szemmel nyírom ki! Szeretném a családi kasszát tampon és betét vásárlásával megterhelni! Szeretném magam 5 napig nagyon utálni!

Úgy látszik, az emberi agy csodákra képes! Visszakaptam… lehettem újra üde és fiatal… legalábbis majdnem!

Olyan jól sikerült, hogy kicsit több, mint 1 évre rá a petém is megérett… vagy lehet, hogy addig is érett, de akkor randizott a férjemmel. Igen! 47 évesen azzal sokkolt az élet, hogy áldott állapotba kerültem. Fogalmam sem volt mi lesz most velünk…

Alig pár hét múlva a dilemma megoldódott, a baba elment. 🙁

Fogalmam sem volt, hogy érezzem magam!

Megkönnyebbüljek? Hisz nem voltam benne biztos, hogy nekem belefér az életembe egy újabb felelősség. Kövezzetek meg, de kezdtem élvezni az “önállóságot”!

Ráadásul kb. 10 évet elloptak az életemből! Amikor úgy istenigazából NŐ lehettem volna, (30-40 éves korom között) először jött a kemo (hajhullással, és puffadt fejjel), aztán jött a két apróság, és ezekkel az eseményekkel párhuzamosan a plusz kilók (Mondjuk ez utóbbit ezt kicsit eltúlozta a természet)! Legalább egy kicsit adják nekem vissza!!! NŐ AKAROK LENNI!!! Anyuka már olyan sokszor voltam! (Bocsánat!)

Amikor azonban elvesztettem őt, kicsit vele haltam! És kicsit vele halt a nő is bennem! Már erre sem vagyok alkalmas! Képtelen vagyok egy babát kihordani! Ekkor mindent megadtam volna egy puha bababőr finom illatáért. Sejtettem, ez volt az utolsó esélyem.

Ezek az érzések valahogy kettéhasítottak!

Nehéz volt, túléltem!  A mai napig gondolok rá…

 

 

Ami a változást illeti? Már nem zavar a tudat… felkészültem… (na jó egy kicsit nem…)

De ez az élet!

Nagy szavak, mi? Meg közhelyek! De csak így- kicsit kizárva az önnön agyamat- tudok átlendülni a hőhullám érzetű, csontritkulás szagú, löttyedő valóságon!

A lecke fel van adva! Eddig sem voltam jóban önmagammal, most aztán felgyűrhetem az ingujjamat, és elkezdhetem megkedvelni az öreglányt! Egész jól kijövünk!

 

Millió csók! Mindenkit ölel :

Öreganyátok!