Sziasztok!

 

Legutóbb a Facebook kibeszélésénél hagytuk abba.

Azt máris leszögezhetjük, hogy 4 féle fő hozzáállást láthatunk a Face tekintetében.

Az első az, aki regisztrálva van, lelkesen rajong érte, már már mondhatjuk függővé is vált tőle. Tegnap már érintőlegesen említettem ezt a típust, aki alig várja, hogy hazaérjen, bekapcsolja a laptopját, asztali PC-jét, remegve lesi, mikor kapcsolódik végre a nethez, és teljes a beteljesülés, mikor végre feltűnik a hőn áhított oldal, a Fészbúk.

 

 

 

Melyik ismerőssel mi történt, mit lehetne lájkolni, kitől kapott üzit, ki bökte meg, vagy éppen rohamtempóban csatlakozik valamelyik játékalkalmazáshoz, amit persze sebtiben ajánl is gyorsan az ismerőseinek, mit sem számít, hogy az illetőt nem érdekli a dolog.

Ide sorolom én a „kirakat Facebook-osokat”. Ők azok, akikkel bármi történik, azonnal és haladéktalanul kiteszik! Új kocsim van, síeltem, utaztam stb. Nem az a gond, hogy megmutatják, a probléma a miértben rejlik. Magamutogatás, ismerős ez a szó? Mert lehetsz boldog és büszke, az is más,és lehetsz barátom exhibicionista, na az is más! Vedd meg önmagadért, tedd meg önmagadért, ne azért, mert utána görcsösen remegsz, hogy kitehesd magad a „címlapra”. Nem akarok ezzel most senkit sem megbántani. Én is tettem fel képeket, és hiszem, hogy ennek is megvan az egészséges mértéke és mivolta. Az a gond, amikor szinte csak az jár a fejedben az új kocsidban, a romantikus utazásod, teljesítménytúrád közben, hogy ezt most akkor azonnal és rögtön kiteszem. És máris ott tartasz, hogy nem is élvezed a dolgokat, amik veled történnek, az igazi kéj, ha kiposztolhatod!

 

 

Mérték…

Még szerencsésebb esetben  a Face függőnek a munkahelyén is esélye van állandó kapcsolatra eme nélkülözhetetlen jelenséggel, de a legtutibb, ha okostelefon kíséri minden percét.

 

 

 

Savanyú a szőlő, mert nekem nincs okostelefonom?  Ááááááááá dehogy! Elég, ha én okos vagyok, nem akarom, hogy szegény telefon rosszul érezze magát mellettem. Mert úgyis tuti én lennék az okosabb.

 

 

De az igazat megvallva… kicsit öreg vagyok már én ehhez a technikai csodához. Csak pillogva lesem, ahogyan a gyerekeim használják. Csak úgy siklik az ujjuk a kijelzőn, pillanatok alatt bejárják a fél telefon lelkét. Sőt a legkisebbem is simán ellopja a nagyokét, és lép bele alkalmazásokba.  Jelzem tudatosan és azt is jelzem 4 éves lesz. Persze biztosan meg tudnám tanulni, de jelen pillanatban nem ez a legfontosabb az életemben. Ráadásul így is éppen eléggé vagyok monitor függő. Nem akarom átalakult fejjel leélni az életemet, olyannal, ami teljes szimbiózisban él a virtuális eszközökkel, miközben a való világ elsuhan mellette.

Nézzétek csak meg az embereket az utcán, a vonaton, a buszokon, a metrón, vagy az otthonaikban! Ismerős a kép? Fiatalok csoportja áll körben az utcán. Senki nem szól a másikhoz, mert mindenki a szülők által kinyögött okossal kommunikál. Együtt vannak és mégis egyedül. Ja és persze anyunak és apunak a gyermek által kinőtt, használt telefon jár. A tömegközlekedők lehajtott fejjel bámulják telefonjaikat, notebook-jukat, laptopjukat, bármit, csak kivül maradhassanak a valóságból.

 

 

Természetesen nem vonom kétségbe, hogy vannak nagyon szuper dolgai is egy okostelefonnak, amin persze, hogy el lehet érni bármikor a Face-t! De valljuk be, ha nem „okosan” használjuk, bekebelez, akár a Facebook.

 

 

 

A másik típus, aki szintén lelkes felhasználó, de nem viszi túlzásba. Szeret ugyan tájékozódni, örül, ha virtuálisan beszélgethet valakivel. Ő az, aki egészséges kereteken belül használja a portált.  Megtalálja régi, kedves ismerőseit, új barátságokat köt, megismer értékes embereket, tájékozódhat a világ dolgairól. Ő az akinek javarészt előnye származik a Face-ből, de ennek előfeltétele az, hogy megtalálja a kikapcs gombot.  És azért valljuk be, ez utóbbi a legnehezebb. Hisz itt mindig történik valami! Feltűnik egy cuki kép egy bájos gyermekkel vagy állattal, egy gyönyörű táj, egy találó idézettel (amit persze megosztunk, kommentelünk…).  Állati jó viccek vannak, humorosnak szánt, olykor kifacsarodott ízlésre valló képek, olykor olykor az obszcenitás határait súrolva, vagy át is lépve azt.

Lehet szörnyülködni a politikán, lehet ide vagy oda esetleg amoda tartozóként belefolyni a dolgokba.

Lehet csatlakozni klubokhoz, közösségekhez. Szuper ötleteket,recepteket, kreatív ötleteket gyűjtve.  Egyetérthetünk vagy különbözhetünk, tanulhatunk vagy idegeskedhetünk…

 

 

Itt bármi előfordulhat! Persze, hogy nehéz lecsatlakozni, és megpihenni, vagy netán észrevenni a körülöttünk lévő valós világot!

A harmadik típus aki fent van ugyan, de különböző okokból nem igazán használja vagy nem tudja mire is használhatná a Fészbúk fiókját. Ő valószínűleg még nem igazán lépett túl az iwiw-es alapcsoporton, aki úgy kezeli. hogy ismerős az, akit valóban ismerek.

Nem vonom kétségbe az ő hozzáállásukat sem,de bevallom én rengeteg emberrel kerültem kapcsolatba akiket soha életemben nem is láttam, mégis rengeteg mindent kaptam tőlük. Ötleteket, gondolatokat, recepteket, sorsközösséget, megértést, biztatást és még sorolhatnám. Remélem néhányuknak én is tudtam adni valamit.

Persze biztosan olyan is akad, aki nem tudja vagy egész egyszerűen nem is akarja használni  a Face-t.

 

A negyedik csoport,aki betegesen irtózik a Facebook-tól.  Akkor sem csatlakozik, ha pisztolyt szorítanak a fejéhez, és akkor sem , ha törvényi rendelet írná elő. Nem és nem!

 

Elárulom,  a férjem is pont ilyen! De sejtem az okát! Megrohannák a nők és akkor lebukna előttem.  Lenne ott pisztolyszorítás, de nem a kobakjához! Azt hiszem tökön lőném…  Vagy a hölgyekkel végeznék? Még nem döntöttem.

 

És hogy hol állok én? Melyik csoportban ismerek leginkább magamra?

 

 

Őszintén? Az egyes és a kettes csoport határán. Remegve kapcsolom be a gépet, csatlakozom fel  az én kis virtuális csapatomhoz, hogy lássam kivel mi történt,mi újság a nagy világban,egy kicsit a politikában, nevessek vicceken, vicces képeken, elolvadjak édi képeket nézve, örüljek mások örömének,  értesüljek kihagyhatatlan akciókról, tetszikeljek, kommenteljek, bosszankodjak. Ahogyan tegnap egy kedves ismerősöm fogalmazott: Laptop beépítve a konyhapultba. Így főzés és mosogatás közben is jelen vagyok… Hú de gáz!

Rengeteg ismerősöm van. Meg is szólt miatta egyik nagyobb típusú gyermekem. Most magyarázzam el egy huszonévesnek, hogy már csak eltelt éveim kapcsán is indokolt egy nagyobb ismeretségi kör,mint az övé?  Mert jártam Pesten és vidéken összesen 3 általános iskolába, jártam középiskolába, laktam Pesten, most vidéken, vannak rokonaim, volt munkahelyem, vannak betegtársaim. És vannak azok,akiket valóban itt a facebook-on ismertem meg, mert érdekesnek vagy értékesnek találtam. Hogyan vagy miért kellene ezt megmagyaráznom?

Szeretem ezt a közösséget. Így ablakom lehet a világra,mivel a napom java részét a házunkban töltöm, kis családom körében.   Ami csodálatos dolog, és nem is élnék másként, de néha nekem is kell valami a házon kívüliségből.

Persze szerencsés vagyok.  Sok barát  nyit ránk nap,mint nap. Én még abba a generációba tartozom, amikor még születtek barátságok, amikor még együtt játszottunk a többiekkel.Fogócskáztunk, bújócskáztunk, bicikliztünk, lappantyúztunk, fürödtünk a Dunában. A mai gyerekek egymásnak háttal a világhálón játszanak, az okostelefonjukat babrálják és élő szóban vajmi keveset kommunikálnak egymással.

Bezzeg a mi időnkben!

 

 

Nem volt nemhogy mobil, de legtöbbször vezetékes telefon sem. Nem volt számítógép, nem volt sokszor TV adás sem. Nemhogy ezernyi választható csatorna, hanem összesen 1, és azon is hétfőn adás szünet volt, éjszaka és délután sem sugároztak, így aztán volt időnk igazi gyereknek lenni! És olvastunk is! Igazi könyveket! Nem sűrűn nyavalyogtunk a szüleinknek, ha kimaradt a szolgáltatás,hogy unatkozunk…  Nem volt unatkozás.

Figyelem,most megbotránkoztató dolgok következnek! Gyenge idegzetűek ne is olvassák!

Vidéki gyermekkori rosszaságaimat osztom meg most veletek.

Azon a nyáron a 15. évemet tapostam. Baráti háznál töltöttem lehetőleg az összes szabadidőmet. Mi csajok a ház kertjében vertünk sátrat, és kint aludtunk.Nem kis turpisság volt ebben, így takarodó után is az utcákat járhattuk.

Miket csináltunk? Hát először is elmentünk a játszótérre hintázni. Igen éjjel, mert napközben az anyukák tuti elzavarták volna a 15 éves nagy lovakat a térről.

 

 

 

A másik bevett szokásunk volt, hogy néhány sráccal együtt a Káma Szútra és az Illatos kert gyönyörein vihogtunk!

 

 

 

 

 

Mindennemű testiség nélkül, idétlen és gyermekien tudatlan kamaszok módjára.

A legnagyobb komiszságaink csak most következnek! Napközben vettünk a boltban egy tubus fogkrémet és éjszakánként gondosan bekentük vele a kapuk kilincsét, hogy aki reggel útnak indul, az biztosan mosson kezet. Felnőttként belegondolva ez nem is lehetett olyan mulatságos annak, aki a vonathoz igyekezett. (De azért magamban még mindig megmosolygom a dolgot).

 

 

És ezekhez a csínyekhez nem kellett internet, okostelcsi, Facebook. Csak az élet!

Nem mellesleg a mai napig felemlegetjük a barátnőmmel,mert bizony még mindig összejárunk, és szerencsére sok közös emlékünk van, van mire emlékeznünk. A mai gyerekek, fiatalok gyanítom, nem igazán fognak már holnap sem emlékezni mit lájkotak tegnap!

Srácok! Nektek azt tanácsolom (bár gondolom nem engem olvastok, de hátha meghalljátok a kiáltást!) tegyétek le a telcsiket, kapcsoljátok ki a gépeket, és éljetek végre! Hamar elszalad ez az idő! Mire fogtok emlékezni?  Mert az igazi élet itt van körülöttetek! Színes és izgalmas! Talán nem pörög annyira, mint a virtuális világ, de sokkal csodálatosabb. Tapasztaljatok! Őszintén kívánom.

 

 

Ha gondolátok, holnap folytatom. Van még mit beszélgetnünk …

Puszi

Gabi