Sziasztok!

Egy meglehetősen összetett témát szeretnék ma nektek kibontani, s ez nem más, mint a Facebook jelenség.

Kicsit összevontam a dolgokat, mert szót fogok ejteni az iwiw-ről is, de a gondolataim java a fent említett közösségi portál áldott-áldatlan hatásait hivatott közvetíteni.

 

 

 

Kezdjük talán a mi kis iwiw nevű csöppségünkkel. A magam részéről csupa jó emlékkel gondolok rá. Bizonyára emlékeztek, csak  meghívással lehetett csatlakozni. Én alig vártam,hogy beléphessek ebbe a világba. Ennek egy egészen egyszerű oka az volt, hogy szerettem volna a régi ismerőseimet megtalálni. Hát ezt elég hülyén adtam elő, mert pl. az asszonynevemen szerepeltem, és gyanítom ezt az általános iskolás osztálytársaim nem feltétlenül ismerték!

Szerencsére nem abban a világban élünk ugyanis, amikor 8 éves lánykákat férjhez adnak!  Hoppá, most belegondoltam, milyen jó is így! Szegény férjem, elég lehet neki ennyi is belőlem! Konkrétan 28  év. (Ebből 26 év házasságban.) Ha 8 évesen vesz el feleségül, akkor most 37 éves házasok lennénk.

 

 

 

Belőlem még ennyi is sok!

Szerencsére ez nem történt meg, így hát gyermekkorom szereplői nem feltétlenül kellene tudják,mi a becses nevem.

Ennyit az eszemről!

Természetesen, mint azt majd a Face-nél is kifejtem, akadnak olyan “okosok”, akik társkereső oldalként kezelik a közösségi portálokat.

 

 

 

Gyanítom fel vannak ott is regisztrálva és csak félrekattintottak! Ne legyünk már olyanok, hogy azt feltételezzük róluk, hogy unatkozó szépasszonynak tekintenek minket! Ugyan, ők csak jót akarnak!

Nézd már ezt a szegény nőt, itt ül a gépe előtt,miközben a férje biztosan meccset néz, elhanyagolja azt a drága asszonyt, hát nosza szórakoztassuk, foglalkozzunk vele, ne legyen már olyan magányos szegény!

Volt szerencsém ilyen jellegű idiótákhoz párszor.

Elmeséljem? Kis kíváncsiak! Na jó! De csak mert ennyire kérleltek…

Kamaszkorom egyik réges-régi ismerőse gondolt egy nagyot, s iwiw-es ismeretségünk kapcsán írt nekem egy kedves levelet. Ebben ecsetelte, hogy mindig is én voltam élete nagy szerelme, ma is még mennyire emlékszik rám.

Eddig még rendben is volna a dolog. Emlékszem én is rád, kisbarátom. Jóképű srác voltál, aki mindig úgy megvolt hintve valamiféle pacsulival, hogy felfordult tőle a gyomrom, és mint pasi sohasem voltál az esetem, gyanítom, most se lenne ez másként. Persze én ezt úrinő módjára nem fejtetettem ki.

De a levél itt még nem ért véget! Drága úriemberünk a szokásos sémával folytatta. Mennyire rosszul él a feleségével,milyen rosszul választott. Ismerős duma, ugye hölgyeim? A gondoskodás ősi ösztönét kelti életre bennünk, hogy lám-lám itt ez a drága ember, akit elhanyagol az a perszóna… na majd mi, ősanyák… Persze a háttérben legtöbbször az van, hogy semmi baj az asszonnyal, hanem a férje ura szeretne a susnyásban kacsingatni.

Na ez volt az a pont, ami nálam verte a biztosítékot! Arany csillagom! Ez a nő leélt veled x évet. Szült neked két gyereket, gyanítom mosott rád, főzött rád, és te most egy kóbor numera reményében egy másik nő előtt szapulod? Undorító vagy!

De szerencsére kultúrlény lévén nem ezekkel a szavakkal hárítottam el “romantikus” közeledését. Írtam neki egy kedves hangú levelet arról, mennyire sajnálom, hogy neki nem jött be az élet, ugyanakkor én milyen szerencsés vagyok! Csodálatos házasságban élek egy fantasztikus emberrel, van 6 gyerekem és köszönöm jól vagyok.

Persze pont abban a fázisban voltunk a párommal, hogy egyetlen kanál vízben meg tudtam volna fojtani, de egy ilyen alakkal nem keveredtem volna semmibe az is tuti!Pláne nem abba, hogy együtt szapuljuk azt az embert, aki a gyerekeim apja. Ezt  csakis a barátnőimmel szoktam! Mármint szidni a férjemet. Gondolom sokaknak ismerős a szitu.

 

 

 

 

A válasz levél meglehetősen szűkszavúra sikeredett részéről. Örömét fejezte ki, hogy nekem jól alakul a sorsom és ennyi…

Hamar leráztam szegényt…

Szerencsére az iwiw-hez más emlékek is kötnek.

 

 

 

Történt padig 2009 nyarán, mikor is eléggé depis hangulatban voltam, hogy beleuntam a felszínes kapcsolatokba. Elegem lett a bejelölsz-bejelöllek viszonyokból, ami javarészt sokaknál arról szólt, hogy “Nézzétek nekem mennyi ismerősöm van!”

 

 

 

Ugyanakkor  nem is ismertük egymást egy kicsit se. A másik jelenség,ami felbosszantott, amikor megyünk az utcán, szembejön valaki és elhangzik a szia, hogy vagy? Közben pedig rohanunk tovább, mert istenigazándiból a kutyát sem érdekli hogy is vagyunk valójában.

Gondoltam hát egy nagyot, és megírtam az első blogbejegyzésemet, amit akkor nem blogként keltettem életre,hanem az iwiw-es ismerőseimet bombáztam vele levél formájában. Aggódtam ugyan egy kicsit, hogy ejnye-benye lesz belőle, mivel “körüzikkel” bombázom a népet, de megúsztam!

Aztán jött a nagy csodálkozás. Néhány levél után akadt olyan “iserősöm” (?), aki egész egyszerűen beállította, hogy az általam küldött levelei a kukában landoljanak olvasatlanul.

Bevallom ez először borzasztóan bántott.

Ismerős? És nem is kíváncsi rám?

Aztán ez az érzés lecsitult és a gondolataim is a helyükre kerültek.

Az igazat  megvallva én sokszor érzem azt embereken, hogy sok vagyok. Lehetséges,hogy ez nem csak személyesen van így, hanem írásban is.

Másodsorban arra is gondoltam, hogy esetleg vagy érintettek egy témában és fájó pont nekik, amit én leírok, akkor pedig maximálisan megértem, hogy nem akarnak hallani sem rólam. Az is előfordulhat persze, hogy az ő tökéletes életükben nincs helye olyan dolgoknak, amikről én írok, vagy van más bajuk is, mint az én kirohanásaimat olvassák.

Eltelt egy kis idő,mire ezt én a helyén tudtam kezelni. Konkrétan, hogy tiszteletben tartsam mások akaratát és véleményét, és ne személyes sértettségként éljem meg az elutasításukat.

Mi emberek ezerfélék vagyunk. El kell fogadnunk ha valaki mást gondol a dolgokról. Persze nálam az is a baj, hogy mindig először a saját készülékemben keresem a hibát.

A másik hatalmas döbbenet akkor ért, amikor a kedves hangú leveleket olvastam.

A levelek többsége arról szólt,hogyan tudok ilyen őszinte lenni?

Hogyan? Úgy, hogy nem tudok másmilyen lenni! Nekem így sokkal egyszerűbb az élet!

Ezen felül rengeteg levél szólt arról, hogy milyen nagyon tetszenek az írásaim, és legyen belőle könyv… de a mai bejegyzés nem arról szól,hogy Gabika milyen ügyi… úgyhogy ebbe nem mélyednék bele.

De! Itt jön be részemre az iwiw áldásos hatása. Egy régi osztálytársnőm -aki lánykori néven volt fent,  rá tudtam találni és így az “ismerősöm” lett a közösségben- mikor olvasta az írásaimat, lelkesen biztatott, hogy ez nagyon jó, de inkább blog jellegű, miért nem írok blogot?

Ekkor került nyilvánosságra ez a sok betű, amivel a mai napig fárasztalak  benneteket. S nem mellesleg az iwiw-nek köszönhetően juthatott el a remény még többekhez, hiszen innen indult blogom “világhódító útjára” és került be az ELLE magazinba.

 

 

Sajnos ez a közösség (iwiw) mára kicsit elhervadt, helyette teret hódított a Facebook és a Twitter (bár én ez utóbbit nem szeretem annyira).

A rohanó, kapkodó világ felemésztette a csendes vizeken lavírozó iwiw-et, s mint öreg nagyanyánkat félúton lehagyta azt.

Ma már minden boldog Face fiókos amint hazaér, rohan bekapcsolódni a virtuális csoportjába. Nehogy lemaradjon valami égetően fontos dologról!

Kár tagadnom én is pont ilyen vagyok. Mentegetőzhetnék, hogy én itthon vagyok és a társadalmi életemet  a helyi CBA-ban és a zöldségesnél élem, és nem nagyon vagyok a családomon kívül.

 

 

Érdekes magamon kívül annál inkább! De ez egy másik történet…

Amint drága gyermekeimnek és a férjemnek mondani szoktam, nekem az internet egy hatalmas ablak a világra!

 

 

Ígérem holnap ezt az ablakot nyitjuk ki, de most mennem kell!

 

Ezer csók! És találkozzunk a Face-n!  🙂

 

Gabi