Sziasztok!

Arra gondoltam, így, hogy körbetapogattuk a cicimet (kebleimet)…

S valószínű akadtak olyanok, akik kicsit felhúzhatták magukat azon, hogy “ez a hülye p…. mit siránkozik itt?!”  Nevelgesse szépen e gyerekeit, mosson-főzzön-takarítson, önmagát pedig lehetőleg tegye takarékra! Egyáltalán örüljön, hogy él!

Különben is! Kit érdekel, hogy mekkora,milyen formájú és mennyire lóg?

Nos,aki így gondolkozik, bizonyára igaza van!

Nekik két verziót tudnék felajánlani.

Az első, hogy ne stresszeljék magukat fölöslegesen! Ne olvassanak ilyen vacakokat!

A második verzió, hogy kellő önkínzással végigszenvedik a mai írásomat, amiben megpróbálok magyarázkodni!

Magyarázkodnom ugyanis muszáj! Zsigerileg vagyok ilyen. Sokszor tör rám a “bocs, hogy élek” érzés! És ilyenkor feltör belőlem a vágy,hogy mentségeket keressek önmagam számára!

Rengeteget gondolkoztam, egyáltalán ez olyan téma,amiről hallani akartok? Olyan téma,amiről írni akarok? Valóban szét akarom húzni a ruhámat és fedetlen lélekkel akarok előttetek állni?

 

 

 

 

Aztán rászántam magam. Miért? Mert gyanítom más is küzd önmagában hasonló gondolatokkal. Sokan vállalják is, sokan elindulnak egy úton, amire vágynak. Sokan azonban félnek! Nem belefognak valamibe, hanem egyszerűen még a gondolkozástól az ábrándozástól is rettegnek!

És itt nem feltétlenül a plasztikai sebészre gondolok. Lehet ez bármi, ami első villanásra ostobaságnak tűnik, másodikra pedig egyenesen őrültségnek!

Azt akarom  elérni, hogy engedjetek utat az őrült gondolataitoknak! Merítsetek az én dilis dolgaimból erőt a Ti fantasztikus vágyaitokhoz!

Táncoltam én már az udvarunkon bugyi-melltartó kombinációban, a langyos nyári zápor simogatásában! Miért? Csak! Mert azt akartam tenni! Mert túl azon, hogy imádom őrült önmagamat, mindent elsöprő érzés volt! Tessék kipróbálni!

 

 

 

 

Csak egy ideig csodálkoznak az emberek. Egy idő után úgyis elkönyvelnek komplett idiótának, és már rátok se hederítenek!

Jelenleg a hajszínem is ilyen: alul egész sötét barna (majdnem fekete), felette szőke és a szőkébe belemelírozva pink színű!

 

 

 

 

Neeeeeeeeeem ez nem én vagyok,csak a színek miatt….

Megmagyarázom:

A feketés: ilyen sötét vagyok!

A szőke: ennyire vagyok szőke…

A pink: na pont ennyire vagyok őrült vagy dilis vagy valami ilyesmi!

És ezekből lehet választani! Szabadon!

A napokban a szomszéd falu boltjában így szólt hozzám az egyik eladó: – Meg sem ismerlek ezzel a szilveszteri frizurával!-

Mire én – Szilveszteri??? Hiszen nekem ez a normális!

Sajna már csak két napig leszek ilyen… a férjem nem értékeli a külsőmet! Kár,  mert én imádom!!!

És látjátok, aki ismer nem is csodálkozik. Sőt a legtöbb embernek tetszik! És tudjátok mi még a legmegdöbbentőbb reakció? Tetszik nagyon de ők nem mernék bevállalni! Ugyan kérem! Kinek is akarunk megfelelni?

Nekem óriási élmény volt! Komolyan mondom majd szétfeszített a magabiztosság és a totális idiótaság élménye, mikor elkészült a nagy mű!

Igazatok van, most felmerül a kérdés, akkor én most miért festetem holnap nyugodtabbra? A férjem kedvéért? Nos elárulom… Ő is ezt hiszi, pedig egyáltalán nem így van!

Nekem ez a haj kellett! Két teljes éve vágytam rá. De most lenőtt, és már unom! Imádom a nagyon színes ruhákat és ez a hajszín -bár baromi vagány- nagyon behatárolja mit vehetek fel!

De ne csüggedjetek, majd veszek őrült fülbevalókat! Vagy valami ilyesmi!

Csak hogy értsétek: imádom a Gyilkos elmékben az informatikus csaj stílusát. Ha tehetném úgy jelennék meg mindenütt! Azok a színek!!!

Egyik  gyermekem persze rögtön kritizált. A problémája az volt,hogy 18 éves lányoknak van ilyen hajuk! Mondtam neki, mikor én annyi idős voltam, nem voltak ilyen színű hajfestékek! Ennyi!

Egyébiránt volt már nekem céklaszínű hajam! Közvetlenül a kemo után! Akkor sokan álltak előttem döbbenten! Én pedig kellő lazasággal kifejtettem: Nézz rám,amilyen színű a hajam, olyan színű a lelkem is!

És ha az én lelkem pink? Akkor mi van???

Nézd már! A melleimet közben telesen elhanyagoltuk! Lógatják is magukat rendesen! 😀

Szóval…

Higgyétek el legbelül én is őrült csatát folytatok!

Akarom én ezt? Akarom a kórházat, az altatást, a macerát,a fájdalmat? Akarom a varratszedést? Akarom én ezt az egészet?

A férjem többszörösen győzködött már. Minek? Hiszen neki így jók, ahogy vannak! Közben tudom, hogy egyrészt félt a műtéttől. Másrészt biztosan pánikol, mi lesz ha bombanő lesz a csaja? (Mert most csak bambanő!)

 

Erre én csendben és szolidan kifejtettem: Tápláltam már velük a gyermekeimet, volt a Te játékszered. Most végre az enyémek! Gyönyörködni akarok bennük! Hát ezért kell! Ezért fogom meglépni!

Az is felmerült bennem, hogy ilyen öreg fejjel 45 évesen kell ez nekem? Miért nem tudok megnyugodni és normális sok gyerekes vidéki anya módjára kevergetni a rántást, élni a mindennapokat,mosolyogni csendben a sarokban,mint egy lapostányér! Valóban ilyen “idős” fejjel még bolondot akarok csinálni magamból?

Aztán rájöttem! A rántás jöhet, a mindennapok is jöhetnek! De a lapostányért a falhoz vágom! Törjön darabjaira!

Ha minden igaz hátra van még 42 évem! Nem élhetem le csadorban!

Félre értés ne essék! Nem akarok én az idő vasfogával hadakozni! Szeretek 45 éves lenni!

Bár mostanában sokszor van az az érzésem, hogy a harmincas éveimet “átaludtam”. Nem is voltam 30-34-37 vagy akárhány éves! Mert először a rákkal hadakoztam, aztán megint babáztam.

Ráadásul az élet másik nagy igazságára is rádöbbentem!

Mi NŐK kb. 40 éves korunkig a családunkért élünk. Elsők a gyerekek, a férj, a háztartás, a munka. És egy szép csendes estén leülünk (lerogyunk), esetleg van szabad 5 percünk és leterít egy gondolat, egy érzés… hogy jó-jó, de akkor hol vagyok én???

A tükörbe sem merek nézni! Mikor voltam utoljára fodrásznál? Mikor vettem egy új ruhát? Mikor ittam meg egy kávét nyugodtan egy barátnőmmel? Mikor voltam múzeumban? Mikor buliztam egy hatalmasat? Fáradt a szemem, felszedtem x kilót, rám férne egy kényeztetés (pl. masszázs).

De MIKOR? MIKOR?

Nincs annál borzasztóbb, mint ezzel szembesülni!

Arról pedig már nem is beszélve, hogy hirtelen egyszerre akarjuk mindazt bepótolni, amit hosszú éveken keresztül hagytunk magunk mellett elrobogni! Arra pedig sajnálattal közlöm hirtelenjében nem lesz tengernyi időnk és ugyanennyi pénzünk!

 

 

 

 

Meg kell tanulnunk azt is, hogy az élet nem szalad el, csak tanuljuk meg élni és élvezni! Sohasem késő! Barátok mindig vannak. Le lehet velük ülni egy vacsira, egy teára vagy csak egy egyszerű dumcsizásra.

Ruhákat mindig gyártanak. Ma egyet veszel, jövő hónapban egy másikat! Igen ismerem az érzést, hogy jó lenne egyszerre lecserélni a ruhatáramat! De hamar koppan az ember a pénztárcáját, bankszámláját (esetleg a férjéét) közelebbről szemügyre véve! De higgyetek nekem! Ha eddig kibírtátok, most szép lassan ezen is változtathattok! Amikor bementek a boltba, azzal a bátor elhatározással, hogy most aztán veszek magamnak egy cuki vagy dögös darabot, akkor NE kanyarodjatok a gyerekruhák vagy netán a férfi pólók közé! Nem ér arra gondolni, hogy áááááá… úgyis 20 kilóval több vagyok, ugyan fel se próbálom! Hogy fogok kinézni benne! Különben is a gyerek kinőtte, a férjemnek csak 5 pólója van! Tessék szépen egy ici-picit önzőnek lenni! Itt az idő! A mi időnk! Nekünk kell az a szuper klassz kék pulcsi, nekünk kell az a dögös csipkés melltartó-bugyi szett, nekünk kell az a mélybordó miniszoknya!

Nekem is van eszméletlen kék, magassarkú bokacsizmám, amiben egyenlőre biztonsággal csak feküdni tudok. Mondjuk azt baromi szexisen!  De megvettem, mert eldöntöttem, megtanulok benne járni. Nem röhögni ott a hátsó sorokban! Igenis megtanulok! De legalábbis bátran ülni!

 

 

 

 

De térünk csak vissza hozzátok, így, hogy már nevetgélhettetek az én bénaságomon!

Hiszitek vagy sem, ezekkel a shoppingolásokkal a család is nyer! Nyer a gyerek, mert túl azon, hogy mami csodálatosan fogja magát érezni a bőrében, még büszkék is lehetnek, milyen csini az anyukájuk! Nyer a férj, mert végre felcsillan a szeme, milyen varázslatos nővel él együtt!  Ugye, hogy érdemes egy kicsit saját magunkkal is törődni? Persze ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve csak magunkkal! De igenis magunkkal IS!!!

Ráadásul olvastam valahol, hogy aki shoppingol, az tovább él! Gondoljatok csak bele! Amit vesztek, azt hosszabb ideig is élvezhetitek! Azért valljuk be ez sem egy utolsó szempont!

Én most megyek! Hova?

Életet hosszabbítani!

Puszi