Sziasztok!

Nagyon elkalandoztam megint tegnap…

De mivel nem akarnám tovább borzolni a kedélyeket, igyekszem ma megosztani a kíváncsi hajlamú emberekkel, hogyan is végződött kalandom a plasztika rögös-döcögős útvesztőjében.

Nos, feljutottam végre a vonatra, ami láss csodát havazás ide-vagy oda nem késett!

Ezt persze már önmagában is jó jelnek foghatjuk fel!

Hihetetlen nyugalom szállt meg az egész utazás alatt.A biztonság és a bizonyosság érzése! Tudtam, ma valami sikerülni fog! Ez az orvos nem hagyhatja cserben a lelkemet! Egyetlen pillanatig sem kételkedtem! Így érkeztem meg ahogyan mi így vidékiesen Pestet hívjuk, a “nagyfaluba”.

Az onkológián természetesen a kultúra felé vettem az irányt! 🙂

Tudjátok… újságos fiú… Mert lehet nélküle élni… de nem érdemes!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

Kellő számú puszik kiosztása után természetesen fennhangon tárgyaltuk ki jövetelem okát, a ciciszépítést. Szokásunkhoz híven kellő humorral, öniróniával és pajzánsággal és jó hangosan tettük mindezt! Polgárpukkasztó!!!

Gyanítom a környéken mindenki rosszul lett de legalább is komplett idiótának nézett. Szerencsére eme kóros lelkiállapotban volt nekem társam is… (Ugye Ati?)

Innen irány a betegfelvétel, ahonnét már csak néhány (két emeletnyi) lépcső választ el a sebészettől. Szigorúan gyalog, hisz valamiért tartok a liftektől, másrészt “egy kicsi mozgás mindenkinek kell…”!

A folyosón kismillióháromszázezerötszáznegyvenkét ember…De lehet, hogy elszámoltam magam…

Sokkot kaptam, hisz ügyes szervezés keretein belül egy másik helyre is időpontom volt, mégpedig 3 órára… pedig ekkor már fél 11 volt. Az embertömeg pedig reménytelen…

Gondoltam egy merészet és leültem, gondoltam várakozóra veszem a figurát.

Bocsi, csak leültem volna, de egy darabig még erősen használatba kellett vennem a futóműveimet, hisz csak állóhely volt! Később azért a fenekemnek is jutott hely! Azért nem kis teljesítmény a lábaimtól,olyan sokáig tartani ezt a súlyt!

Kezdeti kétségbeesésem kezdett hisztériás rohamba torkolni látva a reménytelenséget.

A folyosó ráadásul milliónyi emléket tépett fel bennem.

Először is eszembe jutott, mikor először jártam itt az onkológián, szintén egy sebészre várva… bár akkor még más okból. Meséltem régebben, de most egy picit felelevenítem… délután 2 órára volt időpontom, és azért hívtak már be este fél tízkor, mert szóltam, hogy még haza kéne érnem vonattal,hisz vidéki versenyző volnék, illetve 4 rakoncátlan kölyökgólya is vár otthon.

Ezen gondolatok még nagyobb kétségbeesésbe taszítottak! De azért elszántan, halált megvető bátorsággal várakoztam, és amire én sem számítottam újabb gondolatok, emlékek öntöttek el!

A folyosó végén, alig tíz méterre tőlem tátongott az ajtó… Legszörnyűbb tortúráim kapuja… a kemószoba bejárata.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Végignéztem a várakozókon. Az arcokon a remény és csüggedés, a fáradtság és a beletörődés apró rezdülései. Eszembe jutottak az itt eltöltött órák, az én érzéseim, a “nem akarom!”  lázadások, a türelmetlenül várt vérvételi eredmények, szinte éreztem a tű szúrását, a folyadék hideg áramlását az ereimben. Nem akartam ezekben az érzésekben megragadni! Volt nálam ugyan könyv, de elő sem tudtam venni. Az ajtó látványa magához húzta a lelkemet, az eszemet, s nem akarta szabadon engedni. Néztem az embereket, s pontosan tudtam mit éreznek, mit gondolnak abban a pillanatban! És ekkor az is világossá vált, hogy itt vagyok, eleven vagyok, túl vagyok!

S ekkor,mint egy varázsütésre az az ajtó is elengedett. Nem volt már hatalma felettem!

Annál inkább tűnt úgy, az idő viszont fölém kerekedik!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

De nem adhattam fel! Itt állok a remény újabb kapujában, én bizony megvárom, míg beengednek rajta!

Közben persze beszédbe elegyedtem végre valakivel! A némaság számomra borzasztó, pláne ezen a helyen! A bal oldalamon ülő hölgyön viszont csodálkoztam egy kicsikét. Igazán csinos, ápolt hölgy volt. Egy hasonlóan jól ápolt, kellemes, mi tagadás dög jó pasival érkezett. És amíg ott voltak egyetlen szó sem hagyta el az ajkukat. Szinte bénító volt a szótlanságuk..

No de hamarosan egy asszisztens hölgy tűnt fel az ajtóban. (Tudjátok itt az idő relatív fogalom…a  hamarosan röpke másfél órás várakozást takar.)

Beszedni hivatott volt a papírokat, de természetesen nekem beutalóm most sem volt! Erről az apróságról már megint elegánsan megfeledkeztem! Mit nekem szabályok, rend és fegyelem!

Hát a fehér köpenybe bújtatott néni sem nagyon örült renitens lényemnek!

Képzeljétek meg akarta tagadni tőlem a bejutást! Gondolhatjátok, hogy nem hagytam annyiban a dolgot! Átnyújtottam neki a TAJ kártyácskámat, s élénken győzködtem, hogy nekem telefonon mondta az én drága-édes onkológusom tündéri asszisztense az időpontot, és nekem igenis időpontom van, beutalóm… na az momentán nincs!

Na azért valljuk be az sokkal nagyobb gáz lett volna, ha én nem vagyok ott! Mert ugye mit ér a beutaló meg az időpont nélkülem!

Kétségbeesett csatát vívtam a bürokrácia nevű szellemmel. Kénytelen voltam, mivel novemberben kaptam ezt a január eleji időpontot! Képzeljétek csak el azt a sokkot, ha megint ennyit kellett volna várakoznom!

Kitartó zaklatásom eredményeképp végre átvette tőlem a kártyácskámat, de ügyesen a többiek papírja alá süllyesztette!

Nesze neked! Akkor oda minden álomkép, hogy időben szabadulok? Büntit kaptam??? Én meg ettől a tudattól frászt!

Mikor újból felbukkant, félretéve gyilkos ösztöneimet,előbányásztam lelkem mélyéből a legelbűvölőbb énemet, megkérdeztem, elrohanjak-e a beutalómért, és igyekeztem nagyon bűnbánó arcocskával sűrűn elnézéseket kérni!

Képzeljétek! Végre adott is! Mit-mit??? Hát elnézést, hisz azt kértem!

És csodák csodája, mikor épp feladni készültem a dolgokat, az én nevem hangzott el! Bemehettem végre, vetkőzhettem végre, egy ajtóval beljebb sikerült kerülnöm!

A vetkőzőben – okulva a másik helyen történt kellemetlen helyzetekből – a melltartómat igyekeztem magamon tartani! Valahogy abban csinibb vagyok…

S nemsokára feltárult a remény ajtaja is…

És megtörtént a nagy találkozás…

Mackó papa… Én csak így hívom! Mert beleszerettem első látásra! Valami áradt belőle… hihetetlen kedvesség, nyugalom, béke… Azonnal elvarázsolt a hangjával! Esküszöm, ha a Rigó Jancsi receptjét mondta volna fel, is mindegy lett volna, olyan hangja volt!

 

 

 

 

 

 

 

Amit mondott, az már nem volt olyan fincsi, de amilyen szavakkal és amilyen hangon tette, az mindenért kárpótolt! Bármit elhittem volna neki, bármit vállaltam volna, amit csak mond! Volt ebben a dokiban valami!

Akkor annyira el voltam varázsolva, hogy nem igazán tudtam volna megfogalmazni, mi az amit ez az ORVOS tud! Mi az amitől EMBER! Egész egyszerűen csak éreztem!

Kíváncsiak vagytok, hogy mit mondott igaz???

Hát egy kicsit (nagyon) sajnos azt, hogy bármit lehetne csinálni a kebleimmel!

Igen, jól “hallottátok”… a kebleimmel!!! Mikor is mondtak nekünk nőknek ilyet utoljára???  Ugye milyen gyönyörű szó? Máris másként tekintünk nőiességünk eme szimbólumára… Egy kicsit máris szebbnek láttam én is!

Ekkor azonban jött a csúnya valóság, ami elnémította a lelkemben dúló zenét (fanfárok meg ilyesmi… csupa romantika)!

Sajnos elnézve a karomat nem sok lehetőségünk maradt. Ebben a helyzetben az implantátum kizárt!

Basszus, akkor semmi Baywatch? Semmi lufi cici? Bakker! Ezt a pechet!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ráadásul a saját szövetből sem lehet megcsinálni! (Nesze neked lapos has, cuki csípőtől-csípőig vágással! 😀 )

Akkor mi marad? Felvarrás és az hogy a pici cicimhez igazíthatjuk a nagyobbik méretét. Egyenlet… lesz két pici cicim. Ami azért nem a nincs cici képlet! Méretileg azért még így is sokan örülnének neki! Nem sír a szám! Inkább cseppnyi agyam zakatol a koponyámban… de láss csodát a nagy szájacskám még zárva tudom tartani! Előbb csak meccsezzenek az agytekervényeim odabent!

A Doktor bácsi -aki mellesleg aligha idősebb nálam, sőt…- kedvesen magyaráz, lehelet finoman ér hozzám, nem bánt az érintése, nem aláznak a szavai!

Közli, maximálisan megért, nagyon is igazam van, de csak így vállalja a műtétet a karom miatt.

Mert még jobban elromolhat a keringés. Egyáltalán nem biztos, hogy így lesz, sőt! De azért jobb félni! És ha ez még tovább romlik, akkor lebénulhat a karom, és a végső stádium az amputálás! Ezt pedig nem akarhatjuk!

Végtelen szeretettel és türelemmel beszél. Nem siet, meghallgat, megért,támogat!

Aztán… visszaküld a vetkőzőbe… öltözni. Azért, hogy immár ruhában folytathassuk a megbeszélést!

És akkor előállok a tuti tervvel!

Mi lenne ha…

Közben ő diktálja a papírjaimat, türelemre int!

Közben közli, valami van a bal mellemben, beleegyezek egy mammográfiába, mintavétellel?

Jegyzem olyan a doki, hogy bármibe beleegyeznék… Teljes magabiztossággal mondok igent, hiszen nem rég volt vizsgálat. Mammo is ultrahang is, tapizás is, MRI is! Akkor is  ott volt az a valami, papírom is van róla! Csak a drága ember maximális bizonyosságot szeretne!

Én meg nem bírom tovább, azért benyögöm: Maga igazi sebész doktor úr! Ha nem vág akkor szúr! (mintavétel… biopszia)

Derűs kacagás a válasz. Már a szigorú asszisztencia sem haragszik! Sőt a végén még kettesben nagyon biztat, szurkol nekem, hogy sikerüljön az én őrült tervem!

Az ötletem?

Nos az a következő…

Várunk szeptemberig! Ha eddig elvoltam így, ezt a kis időt már kibírom! Legfeljebb később jelentkezek szépségversenyre!

Szeptemberig még fogyni szeretnék. És mint tudjuk ez erősen befolyásolja melleink kőrfogatát, állagát, fogását… stb!

Mi lenne ha, megpróbálnék ezzel párhuzamosan a karommal is kezdeni valamit! Az egészségemnek sem ártana, a szépségemnek pedig egyenesen jót tenne. Akkor még nem is beszéltem a párhuzamosan fellépő önbecsülésemről!

Naná, hogy ebben maradtunk!

Naná, hogy Ő az igazi!

(Nem kell megijedni, nem csábítom el! Elég ha Ő elcsavarta a fejemet!)

Ha visszajöttök… mesélek tovább!

Most azonban mennem kell! Vészesen leesett a vérkávé szintem!

 

Bizonyíték??? Vannak benne durva képek is, de kérlek a mondandóra figyeljetek!!!  És arra aki és ahogyan mondja!!!

 

Lélekápoló

 

És ha úgy döntesz, tetszettem…  kérlek szán rám egy kis időt, és szavazz, nekem ez fontos lenne!

Köszönöm…

 

 

Bloggerina 2013