Sziasztok!

 

Ma kicsit elkéstem, de azért itt vagyok!

 

Tegnap egészen odáig eljutottunk, hogy lelken tiport egy „gazember”! Elég randa dolog volt tőle mi tagadás…

 

De nem azért tartok itt az életemben, hogy egy ilyen dolog, egy ilyen pasi kifogjon rajtam!

Talán ismertek már annyira, hogy ilyenkor a következő verzió lép életbe:

Gabika iszonyatos nagyot pofára esik, nagyot csattan, kicsit siratja magát, lapogatja a bájos-fájós pofikáját. Aztán feltápászkodik, leporolja a ruháját, megrázza a haját, elmosolyodik és hatalmas elszántsággal és még nagyobb erővel veti bele magát a habos tortába!

 

Most sem történt ez másként!

Sajnos ez az incidens pénteki napon történt, így tűkön ülve várhattam a hétfő reggelt!

 

Na, most aztán sok embernek vívhattam ki a rosszallását! Ki az a nem normális, aki várja a hétfőt?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mikor rendes ember viszolyogva hajtja álomra vasárnap este a fejét, hiszen tudja, hogy nincs az a csoda az életben, hogy másnap reggel ne a hétfőre ébredjen!
Ez valamiféle Pavlovi reflex az életünkben… Bezzeg a csütörtök… már nagyon érezzük a hét vége szelét! Azt igen! Azt már nagyon szeretjük! Pedig rossz hírem van! A hét vége után, mindig a hét feje következik!

Persze azt hiszitek,   könnyű nekem, hisz nem kell munkába mennem, de elárulom, én sem szeretem a hétfőt. Nem kis gyereksereget kell különböző közintézményekbe elirányítanom (Lásd iskola, óvoda).

 

Egy szó, mint száz, állva a megvető pillantásokat, én igenis vártam a hétfőt!

Mégpedig azért, mert így felhívhattam az én drága onkológusomat! Nos, nem kellett csalódnom!

Mikor elmeséltem romantikus sztorimat plasztik sebész bácsival, maximálisan elkerekedett a szeme! Lelki szemeimmel láttam, így a telefonon keresztül is! Nem hiába olvastam sokat aranyos piciny gyermekkoromban, és nem hiába vagyok nő! Rettenetesen vizuális lény vagyok! Ezért igenis láttam, a csodálkozást és a döbbenetet!

 

 

 

 

 

 

 

 

Először is közösen kielemeztük, hogy a profi-doki aggodalmai teljesen feleslegesek!

Azt az előbbiekben nem elemeztem, hogy az egyik (persze szigorúan szakmai) ellenérve az volt, hogy rólam az onkológián van egy mammográfiás kép, és ha ő most itt belepiszkál, akkor megzavarjuk ezt az archivált anyagot. Így aztán szerinte két verzió léphet életbe.
Első: a benti varratok, szövetváltozások miatt nem vesznek észre valamit, pl. egy kiújuló daganatot, és akkor mi lesz?

Már a kérdés felvetése önmagában is fegyverért kiált! Kikérem magamnak! Én soha többé nem leszek rákos! Aki pedig ezt feltételezi, az az ember számomra több mint idióta! Közönséges sértésnek veszem, ha valaki így áll hozzám! Én hiszek magamban! Tessék hinni bennem!!! Vagy legalább békén kéne hagyni az én sziklaszilárd hitemet!

A második nyűgje az volt, hogy és akkor mi van, ha állandóan azért fognak vizsgálgatni, szurkálni, mert látni vélnek valamit, ami nincs is ott?! Mi lesz akkor, ha ezekkel a téves diagnózisokkal folyamatosan a frászt hozzák rám?

 

Bevallom nektek őszintén tényleg annyira sokkot kaptam az egész jelenségtől, amit ez a doki képviselt, hogy tényleg nem sok épkézláb  gondolat és válasz hagyta el sem a lefagyott elmémet, sem a béna számat!

(Igen… van az a helyzet, amikor én sem tudok megszólalni! Meglepő, igaz? Erre azért még Ti sem számítottatok!)

 

Az előbbi felvetését azért már ott és akkor az ő elmebetegségeként értelmeztem.

Azonban mindkét értelmetlenségre pedig az én okos onkológuskám hívta fel a figyelmemet!

S lőn megvilágosodás!

Hiszen volt már erre példa! Ha „visszalapoztok” már meséltem róla, mikor rémítő kép született bájos halmaimról csak azért, mert az az aprócska tény felesésbe merült, hogy  anyatejes szolgálatot teljesítek kiskorú személyek számára (saját csemetékre gondoltam).

Szerencsére ezt a régi esetet is felelevenítette a doktor bácsim, megemlítve, hogy hosszú évekig még vizsgálni sem tudtak, hiszen vagy terhes voltam, vagy szoptattam, utána történt a másik véglet, mikor paráztunk kicsikét!

Úgyhogy ez a nagy lángész testfaragó semmi újdonságot nem mondott számunkra!

 

Felmerül a kérdés mindezek után, hogy akkor mégis mi a fene baja volt?

Nos, feltárom a teóriáimat.

A verzió: Sok a műtét, valahogy redukálni kell a mai ínséges időkben, s így akit csak lehet, elriasztanak a szépüléstől.

B verzió: Ő is azt érezte, amit én, nem voltunk egy hullámhosszon.

C verzió: Fél a kockázattól esetemben. (Műhiba per, stb., hiszen talán ezért kellett a személyzet tanúnak, hogy ő bizony szólt a műtét veszélyeiről.)

D verzió: Kapaszkodni, ez lesz a legdurvább! Levonta a szükséges konzekvenciákat. Nos, itt ez a Picasso remekmű! Ebből kéne nőt faragni. Igaz állam bácsi finanszírozza a beavatkozást, de ennek a páciensnek 6 gyereke van. Kvázi igencsak sovány borítékot tudna átnyújtani természetesen csak úgy mellesleg, mert hát ugye azt tudjuk, hogy „neeeeeem kellett volna”.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sőt szerintem lelki szemei előtt megjelenhetett egy üveg (szigorúan olcsó forrásból beszerzett) Napóleon konyak képe!

 

 

Hát ez tényleg irtózatos lehetett!

 

 

 

 

 

És fittyet hányva a kihagyhatatlan szakmai kihívásnak, hogy ember formájú lányt varázsoljon belőlem, inkább kihátrált a nagyszerű feladat elől!

 

Sebaj! Vannak még olyan orvosok ezen a pályán, akik EMBERBŐL vannak!

Így hát az én nagyon EMBER onkológusom azt mondta, nem érti ő ezt az egészet, hisz 70 éves néniknek is megcsinálják a korrekciós műtétet, ha azt igénylik!

Lényeg, időpontot kaptam az onkológiára egy plasztikai sebészhez. Halgattassék meg hát az ő véleménye a témámról, aztán, majd meglátjuk!

Legközelebb elárulom, hogy öltözéssel leplezem, mert marad a művészeti élmény a látványomtól, vagy azért leplezem, mert annyira pompás lett, hogy önmagamtól is elájulok!

 

Puszi-puszi  holnapig…

Hallgassátok meg… Jó reggelt