Jó irogató  módjára egy korrekcióval kell kezdenem…

Tegnap este egészen pontosan egy káposztás cvekedli elkészítése kellős közepén legidősebb gyermekem telefonon jelezte, hogy nem pontosan adtam meg az életkorát.

Tudniillik ő nem 25, hanem 26 éves lesz a nyáron.

Ez a hír konkrétan tésztafőzés közben ért, és olyan traumás sokkot okozott, hogy egy marék száraztészta azonnal beterítette a konyhám padlóját!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hiába győzködtem, hogy igazán gonosz, hisz ezzel tulajdonképpen magamat akartam fiatalítani, hajthatatlan maradt, így szent esküvel megfogadtam neki, hogy az első lesz a mai napi grafomániás megnyilvánulásomban, hogy egy korrekciót teszek közzé!

Tehát nem elég, hogy ő 26 lesz a nyáron,de én is öregedni fogok…

Na most, hogy a nehezén túljutottam, elkezdhetek végre a lényegre térni!

A plasztikai sebészet ajtaján kilépve már nem az az optimista,derűsen sugárzó nőci voltam. Inkább egy zombi jelmezébe bújva botorkáltam el egészen a buszig. A megállóban valóban a torkom is megtelt sírással. Fojtogatott, szinte levegőt sem kaptam tőle. Próbáltam én megálljt parancsolni, de igen nehezen ment. A fejemben csak úgy kavarogtak a gondolatok.

A legmarkánsabb közülük is az a rémség volt, hogy na tessék! Hát én már sohasem szabadulok meg ettől az átkozott ráktól???

Több, mint 11 éve volt a mellemben az a csomó, megküzdöttem vele, ellene. Azt hittem sikerült, erre lépten-nyomon az arcomba röhög, hogy ha-ha-ha… azt hitted mi? Pedig tőlem nem szabadulsz! Enyém az életed!

Tönkretettem a testedet, nézz tükörbe! Felemás mellek, elefánt kar, és érzed a lapockádat? Ugye fáj??? A lelked is az enyém! Ezt jobb, ha tudod! Most már tudod!

És akkor résnyire utat engedtem az önsajnálatból fakadó könnyeimnek. Álltam a megállóban és szégyen-szemre sirattam magam!

 

A buszon is csak áradtak a könnyeim, s miközben némán bőgtem, kezeimmel igyekeztem sűrűn törölgetni az arcomat, ne riogassam már a békés utasokat! Mindenki szeretné saját magát marcangolni, akkor egy bömbölő nőszemély csakis zavaró tényező lehet!

Ebben a rémes állapotban utaztam át a fél várost!

Azért csak a felét, mert a zötykölődés másik felében egy másik gondolat kerített hatalmába!

Ez a “doktor úr”, aki az imént oly kedvesen és megértően bánt velem, hogy meri????

Hogy meri nekem azt mondani, hogy az értékrendemmel van a baj??? Honnan veszi a bátorságot?

S akkor nagyon bántam, hogy megbénultam a mondataitól. Nagyon szerettem volna visszamenni hozzá és beleordítani az arcába: Mégis mit képzel magáról, doktor úr!

Hat gyerekem van! Kihordtam, megszültem, szoptattam valamennyit. Nekik adtam a testem, a lelkem, az időm, az energiám, a pénzem, az egész életem!

Hogy merészel hibás értékrendről beszélni??? Csak azért mert nem akarom megadni magam? Csak azért?

Nem 18 évesen mentem oda lufi ciciket berakatni! Nem kértem szájfeltöltést, hogy aztán otthon én tisztíthassam a szívószervemmel az akváriumot! Akkor miért? Miért van baj az én értékrendemmel?

Szerintem a maga agyával van baj dokikám!

De nem tettem meg, nem mentem vissza és nem ordítottam le a fejét. (Ami késik nem múlik! Az ötlet még nincs elvetve!)

Helyette elmentem a nagy fiamhoz (aki 26 éves lesz!!!) és neki bőgtem el a fájdalmamat.

Nagyon büszke vagyok rá! Igazi támasz volt a számomra! Okos és higgadt. És nagyon, de nagyon bölcs! És én nagyon imádtam őt ezért!

Ráadásul szerencsére egy jó kis helyen dolgozik, így sebtiben magamba dönthettem egy kávét, egy koktélt,

egy vodka narancsot… emlékeim szerint mást nem, de majd este felhív, és akkor a következő írásomban korrigálom az elfogyasztott alkoholmennyiség felsorolását.

A másik szerencse, hogy hamarosan megérkezett a barátnője, és egy jó kis csajos dumcsizást rendeztünk mi ketten. (Közben közös szerelmünk dolgozott). Később csatlakozott még egy lány, így már hármasban szidhattuk életem aznapi megrontóját!

És valahogy ez szépen lassan feltöltött. Édeseim! Nem az alkohol! Jaj! Hát rögtön tudtam, hogy ti csak a szeszre tudtok gondolni! A beszélgetés… a közös “szidás”. Az ahogyan egy emberként néztük idiótának a pasit, és közben beigazoltuk, hogy énnekem mennyire igazam is van!

Ugye milyen jól is tud esni egy ilyen önigazolás féle?

És így megerősödve már láttam a holnapot. Igenis felhívom az onkológusomat, ajánljon nekem egy másik plasztikai sebészt és ha az is ugyanezt monda, akkor elfogadom. Elfogadom, hogy az én készülékemben van a hiba! Megtanulok együtt élni azzal, hogy “öltözködéssel leplezzem”. Megtanulok a férjemmel szkafanderben ágyba bújni és magamat szigorúan csak kis tükörben nézni.

 

 

 

 

 

 

 

Azért ebben csini lennék, valljátok be???

 

A Dunán megbújni egy sátorban vagy a susnyásban, onnan riogatva a gyanútlan fürdőzőket, s az éj leple alatt kilopakodni és dideregve úszni egyet, mikor senki se kap frászt tőlem!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sőt… ha egyedül leszek egy szobában, megtanulok csukott szemmel öltözködni is! De ezeket egyenlőre nem gyakorlom… Hátha …

Hátha van egy olyan orvos aki megért, aki segíteni akar, aki megsimogatja a lelkemet is!

Hátha egy másik orvosnak más véleménye lesz, és akkor tényleg lehetek… jó nő, vagy Lakatos Márk szavaival élve rám törhet még az érzés… “Én is szép vagyok”…

Most viszont hasznos leszek… és eltűnök… takarítani!

Remélem holnap is velem tartasz!

Én itt várlak…

Puszi

 

Jaj! Jaj!

Lapzártám után olvastam egy cikket, hogy spanyol kutatók szerint a jó nő, káros a férfiak egészségére! Akkor most mi legyen??? Nem akarok én a férjemnek (és a többi pasinak) semmi rosszat!!!  Legyek jó nő csadorban??? Gondolkodni fogok még ezen a verzión is!…