Sziasztok!

Mivel voltak tegnap páran olyan elvetemültek, hogy a folytatást követelték, gondoltam nem okoznék csalódást!

Ezúton kérnék elnézést mindazoktól, akik reménykedtek abban, hogy nem fárasztom őket tovább az írásaimmal. Csendben jegyzem meg, utóbbiak sajnos így jártak.

Akkor kávéra fel!

Hol is tartottam?

Ja meg van! Az ajtónál! Mégpedig annál a bizonyos ajtónál, ami engem a plasztiksebésztől elválasztott.

Behívtak végre. Ekkor már se jobbra, se balra nem néztem!

Repültem befelé abban a boldog tudatban, hogy bizony én jövő nyáron ájulásba kergetem a pasikat! És most végre már nem azzal, hogy sokkot kapnak a látványtól…. hiszen ekkora fehér bálnát, ilyen felemás testtel még sohasem láttak! Aznapra tuti elvenném az étvágyukat! Hanem most már végre azzal, hogy ámulatba ejtően dögös leszek!

Így hát könnyed magabiztossággal felfegyverkezve léptem át a küszöböt.

Mit nekem! Hisz most fogytam 10 kilót (mondjuk kéne még vagy 13-at… ) Kezelésbe veszem végre a kezemet is, úgyhogy már csak ez az ajtó választott el a bombanő mivoltomtól!

Mikor ott álltam doktorunk előtt, már minden bajom volt. Elméletileg jó pasi, mondjuk nekem nem kéne, és nem azért,mert savanyú az a bizonyos bogyós gyümölcs… egyszerűen nem kattanok be a pasi látványától… számomra nulla vagy annál egy picivel kevesebb kisugárzása van!… Kifröcsögése annál nagyobb!

Akkor vetkőzzek….

Esküszöm, ha bekapcsolt volna valami fülledt erotikus zenét és azt kéri ugyan sztiptízeljek már neki,akkor sem lettem volna egy cseppet sem nagyobb kínban, mint attól, hogy ezek után az egész beszélgetésünk alatt ott álltam megalázva és leforrázva konkrétan félpucéran!

Ezerszer jártam már orvosnál, beleszoktam, hogy nézegetnek, tapogatnak turkálnak… de ez a pasi és ez a helyzet borzalmas volt!

És amit ezenközben mondott, ahogyan és amilyen arccal mondta!

Nos az arcát, azt nem is tudnám leírni közben…. Talán a “leszarom a testi-lelki problémádat” kifejezés lenne a legtalálóbb, amit le lehetett róla olvasni!

Ha esetleg az arcolvasás művészetében nem lennék járatos, ajkai a következő mondatokat alkották:

“Örüljön, hogy él!”

“Más nőnek eredetileg is felemás a melle. Próbálja meg öltözködéssel leplezni”

Hosszasan ecsetelte milyen szövődményekkel is jár a műtét, riogatott olyanokkal….!

Közben ott álltam megalázottan, érezhető megvetéssel belemarkolt a mellbimbómba,  demonstrálva esetleg mit tudna kihozni belőlem…. (Nem félreérteni, ebben nyoma sem volt szexnek… nem erre gondoltam… csak formailag!)

Egy másik elkeseredett próbálkozásom során, hosszú évekig növesztgetett hasi zsírpárnácskáimat próbáltam felajánlani, implantátum gyanánt. Kérésemre vetett egy pillantást és egy markolást arra is, majd közölte, legalább még 10-15 kg-ot fogynom kell, hogy innen anyagot nyerjen!

Hát ez egy idióta!… Már legalábbis szerintem! Hisz más sincs a hasamon csak felesleges “anyag”! Mindegy, próbáltam őt megnyugtatni, hogy pont ezen vagyok, hisz kb ennyit szeretnék még fogyni!

Végső kétségbeesésemben próbáltam vele megértetni a helyzetet. Fogalmam sincs mi hajtott még mindig előre, hisz éreztem nem akarnék a szikéje alá feküdni! Lehet, hogy szuper ciciket farag, de nem bírnék vele egy hullámhosszon rezegni. És bármily meglepő, nekem ez egy orvosnál igenis fontos!

Tehát még mindig kitartóan álltam a sarat, és utolsó érvként felhoztam egy régi-régi sérelmemet.

Mikor Zozi fiam (25 lesz a nyáron) megszületett, hazaindulásunk napján megindult a tejem. Na nem kicsit! Nagyon! Bejött a csecsemős nővér és fennhangon megszólított: “Kizárt dolog, hogy ezekből a palacsintákból jöhetett tej!” Majd se szó se beszéd belemarkolt a mellembe. Mikor az arcába spriccelt egy jó nagy adag anyatej, elviharzott. Lehet kávéért rohant, kárba ne vesszen a tej, ami beborította? Sosem tudom meg.

Én viszont ott álltam megalázva… 20 évesen!

Mi volt erre bölcs doktorunk reakciója: “Nem kell a 20 éves kori álmainkat dédelgetni!”  Ekkor megkérdeztem volt-e már maga nő, doktor úr! Ezen kicsit meglepődött, majd nevetve közölte, hogy szerencsére még nem!

Kíváncsi lennék, mit szólt volna ahhoz, ami igazán a fejemben motoszkált. No ha azt a kérdést szegezem neki lehet ott kap szívrohamot!

Érdeklődve figyeltek vajon mit kérdeztem volna?

Háááááát csak azt…

Doktor úr, ha magának 5 centivel rövidebb lenne a farka nem keresne megoldást? Bármilyet? Vagy megpróbálná öltözködéssel leplezni? Mindezt persze ártatlan arccal, szempilla rezegtetéssel!

Belegondolni is gyönyörűség milyen képet vágott volna hozzá! Valószínűleg utána meg engem vágott volna ki! De szerintem simán megérte volna!!!

De Úrinő ilyet nem kérdez, nem mond… legfeljebb csak gondol!

És én Úrinő volnék vagy mi a szösz! Na jó, rendicsek… bevallom én inkább szösz vagyok!!!

Mivel azonban fent említett. igazán lényegre törő kérdés nem hagyta el becses ajkaimat, drága, figyelmes és merőben empatikus doktorit végzett, aranykezű idiótánk folytatta!:

“Inkább az értékrendemet kellene helyre tennem!”

Majd megkérdezte zavar-e, ha kinyitja az ajtót, kint úgysincs senki! A “senki”a két asszisztens volt. Továbbiakban csak a lehetséges szövődményekről esett szó, miközben a hölgyek kitartóan engem bámultak, én pedig igyekeztem elfeledni, hogy még mindig ott állok felül semmi jelmezben! Szuper érzés volt,  bevallom…

Az utolsó dolog ami eljutott lezsibbadt tudatomig, az volt, hogy közölte, tavaszig döntsem el, mit akarok, ha ragaszkodok a műtéthez, ő megcsinálja!

Fogalmam sincs hogyan öltöztem fel, hogyan köszöntem el,hogyan jutottam el az ajtóig. Akkor már fulladoztam a könnyeimtől…

A folytatásig azonban várnotok kell….

Puszi

Gabi