Rémeset álmodtam…

Tudom az okát is, a rákszűrésem eredménye miatt parázok…

Elmeséljem?

Hogy-hogy mit?

Hát nem ismertek? Mindkettőt! A rákszűrést is, a rémálmot is! Nem ne örüljetek, nem ússzátok meg! Kicsit bőbeszédű a „néni” (vagyis jómagam!)!

Kávé? Nektek már ott van? Basszus! Én már meg is ittam!

Itt várjatok meg, beújítok egy másikat!

. . .

Na, megjöttem! Gyors voltam?

Tudom mit gondoltok, hogy sok kávét iszok! O.K. Lehet, de cserébe nem iszom, nem dohányzok, nem kártyázok, és nem nőzök! A kávé viszont szenvedély! Ez van!

Kezdhetjük a beszélgetést?

Nehezen nyugodtam meg, de most már itt ülök a gép előtt, közben a háttérben a TV hangjai (látni nem látom, hisz nem nagyon tudok vakon gépelni, de ez van!).

Mindig visszanézős üzemmódban vagyok, mert amikor a kedvenc műsoraim mennek, a férjem bitorolja a távirányítót.

Ugye tudjuk hölgyeim milyen az, ha egy pasi kezébe adjuk a távkapcsolót? Igen, látom az egyetértő bólogatást, hiába is tagadjátok!

Ilyenkor életünk társa, a teremtés koronája, abszolút kiélheti vezérhími identitását! Ő élet ás halál ura, legalább is eldöntheti, mi megy a TV-ben!

Rossz hírem van csajok! Barátok közt pl. kizárva!!!

Mondjuk, ettől én még nem omlok össze, hisz azt annyira sosem voltam rajongó…

Tegnap este valami világvége jövendölést nézett a „dobozból”!

Állandóan kérdezgette, hallom, figyelek? Mert Nostradamus, meg piramisok, meg globális felmelegedés….

Dehogy figyelek! Nem vagyok hajlandó agyonaggódni magam! Aggódok eleget a gyerekeim miatt, a mindennapok miatt, a pénz miatt… Nem akarom még ezen is stresszelni magam! Így hát inkább visszavonultam. Így egyszerűbb. Távirányítóért harcolni, értelmetlen, előre halálra ítélt, elvetemült ötlet! Bele sem megyek, inkább harc nélkül leteszem a fegyvert, magamat pedig aludni!

Na de ha már a pasik a távirányító urai, ebből következik, hogy még ha valami érdekesnek is tűnne számunkra, amire rákattint, mire kényelmesen hátradőlnénk, és élvezni kezdenénk a műsort, kedvesünk már minimum 2 csatornával arrébb jár! Még mielőtt megnyikkanhatnánk!

Néha elgondolkozom, vajon a férjem gyors, vagy az én felfogásom, lassú, mert követni sem tudom!

Így hát hamar megunom, és kettesben hagyom a drágámat a választás lehetőségével! Ahogyan ma este is!

Mivel azonban „szórakoznom” nekem is kell, hajnaltájban bekapcsolom a televíziót, és visszanézem a kedvenc műsoraimat!  Ma is ezt tenném, de inkább a Ti társaságotokat választottam, és újból szórakoztatok!

Kezdem a rákszűréssel…

Néhány nyomós ok arra késztetett, keressem fel a nőgyógyászomat.

 Talán ez annak betudható, hogy különös módon azonos a neve az én Huffnágel Pistimmel? Majd megkérdezem a pszichiáteremet, és beszámolok nektek róla, addig marad a rejtély és a találgatás!

Kész szappanopera (a TV nézésnél maradva) a romantikusabb, zsebkendő gyűrögetősebbek számára!

A valóság azonban sokkal prózaibb és szégyenteljesebb!

Én, aki mindig mindenkit arra biztatok, menjen rákszűrésre, szemlesütve vallom be, hogy több, mint 2 éve nem jártam ez ügyben orvosnál! Ráadásul a hasam is fura dolgokat produkált, így hát arra a következtetésre jutottam, fel kellene vennem a kapcsolatot a nődokimmal!

Bár sokan úgy vélik a kapcsolatok nem, csak a töltött káposzta jó felmelegítve! De én általában hűséges típus vagyok, hát maradok a jól bevált pasinál! Ráadásul maximálisan jó fej, szeretem, nem cserélném le!

Így hát felkerestem, és ismét nem kellett csalódnom!  Rengeteg időt szánt rám, teljes generál testileg, legalábbis hiba megállapítás és állapotfelmérés történt! Tetszik a szóhasználat, igaz? Nem hiába vagyok autószerelő felesége!

Viccen kívül ultrahang vizsgálat, rákszűrés és persze letapogatás… 😉

Megnyugtatott, hogy szépséges a méhszájam, nem lesz semmi gond.

Megmutatom fotókon, nézd!

Ugye hogy gyönyörű???

Aztán még a lelkemre is jutott idő!

Ne kíváncsiskodjatok, mindent nem árulok el…

Aztán letelt a két hét, telefonáltam, de kedvenc doki bácsim szabadságát élvezhette kicsiny családjával, ezért a telefon túlsó végén a hölgy közölte, nem adhat telefonon felvilágosítást, ha gond lenne, úgyis kapok róla levelet, ne aggódjak!

Hát én igazság szerint előtte sem aggódtam! Mindig a legnagyobb lelki nyugalommal megyek mindenféle vizsgálatra, mert zsigerileg TUDOM, nem lesz gond!

Egy hét múlva újra nekifutottam az információszerzésnek.

Felhívtam a nőgyagyászt (nem elírtam, így szoktam hívni, úgyhogy megismétlem: nőgyagyász).

A telefon végén a kedves férfihangtól azt vártam volna: Ó remek lett a lelet, semmi gond! P1-es!

Ehelyett azt hallottam: Most van nálam valaki, vizsgálok, tudom az eredményt, de így telefonon keresztül nem szeretném közölni, hívjon fel kicsit később, kb. 1 óra múlva!

Azt hittem megáll körülöttem a világ, megfagyott a világ!

Egy ideig próbálkoztam valami értelmeset csinálni, de nem igazán sikerült!

Fél órás magányos vajúdás után, megosztottam a férjemmel rettegésemet.

Az egyik nyugtatónak szánt mondata az volt, hogy ugyan már kettőt túléltem…

O.K. Igaz, de egy ember hány rákot tud túlélni?

A hátra lévő időt a kertünkben töltöttem fel-alá sétálgatva…

Gondolkodva…

Arra volt elég időm, hogy szembesüljek azzal, talán a 14 éve megmentett méhemnek (mely még azután 3 kis lurkónak jelentette a fészket) örökre búcsút kell mondanom!

Szembesültem a lehetőségeimmel, szembesültem a nagyműtét következményeivel, és tele lett a hócipőm mindennel!

Elegem lett abból, hogy állandóan rettegnem kellene, hogy folyton kísért a daganat, hogy sok pesszimistától azt hallom, nem lehet legyőzni a rákot, úgyis utolér!

Hinni akartam, hogy soha többé nem kell harcolnom vele, és most tessék, talán már megint itt van?!

Gyűlölöm!

Egy órai pokoljárás után újra telefonáltam.

A válasz az előzőhöz hasonló volt… Még egy kis türelem, majd a doktor úr hív!

Újabb gyötrelmes fél óra következett…

Aztán belehasított a csendbe a telefon csörgése.

Vártam már, most mégis megriadtam!

Megkérdezte, nem kaptam még meg az értesítést?

Puff neki, azt akkor küldenek, ha baj van- gondoltam- Jól kezdődik…

Nos azért örül, hogy hívtam és beszélünk, mert legalább nem ijedek meg a levéltől!

Á, dehogy nem vagyok én ijedős, … így is totálisan összekakiltam magam! Remek!

A lelet? Sokkal szerencsésebb vagyok, mint sejthettem volna!

Akartok beszélni a hüvelygombáról? Kiküldjük a pasikat?

Vicceltem, nem kell kiküldeni senkit, semmi köze a spórákhoz és miegymás…

Úgy fest, egy gyulladást véltek felfedezni, amit most kezelni kell. Aztán megismétlik a vizsgálatot.

Addig pedig vigyázok magamra, pl. nem fázok fel, azt hiszem az idei lubickolásoknak lőttek, de hát valamit valamiért! (Imádok úszni pedig)

A másik feladat, amit kitűztem magamban, hogy addig is meggyőzöm magamat arról, hogy ne aggódjak, mert minden nagyon rendben lesz!

Tudjátok, csalánba nem üt a mennykő!

A hívást követően látványosan matatni kezdtem a garázsban.

Férjem élénken érdeklődött, mit keresek. Mellékesen közöltem vele, pajszert keresek, mert ha meg akarna szabadulni tőlem, mint tudjuk agyon kellene ütnie, hisz természetes halállal nem akaródzik nekem meghalni úgy látszik! (Lehet, hogy túl sok gyilkolászós filmet nézek?)

Magához ölelt, ebből én arra következtettem, hogy nem akar agyonütni, és örül, hogy még maradok, és idegesítem őt néhány évig… (Terveim szerint 87 éves koromig legalább!)

A rémálmom??? Jaj olyan telhetetlenek vagytok!

Türelem!

Arról legközelebb!!!

Millió puszi

Gabi