Sajnos nagyon régen nem írtam Nektek!

Remélem, megbocsátjátok, de rengeteg mindennel foglalkozom az utóbbi időben.

Nem panasz, de felsorolom!

Hát először is itt ez a fránya háztartás!

 Nem ragozom, de elhihetitek nekem, hogy már ez magában nem egy, hanem egyszerre két teljes embert igényelne! (Gyerekek, férj, mindennapi háztartási őrületek…)

Aztán itt van ugyebár a sulikezdés,

ami minden kedves anyukát próbára tesz! Beszerezni a szükséges felszerelést, sorban állni a suliban a könyvekért, bekötni, rendbe rakni, befűzni, megírni, a lányom által a fiúk szobájában a padlóra, illetve vízfestékre nyomott tempera újravásárlása…stb.

Azután újra indul a nyári szünet után, a Gyógyuljunk+ Klub, azt is szervezni kell, plakátot tervezni, kinyomtattatni, kirakosgatni!

De talán a legtöbb elfoglaltságot adó dolog (a lányom által keltett káoszon kívül – nem kell aggódni, a Zétény is jó nyomon van!), egy egészségnap szervezése!

Kis kíváncsiak! Nem ezt most nem fogom részletezni! Egyelőre maradjon titok, addig csak izguljatok!

 

Térjünk rá a lényegre!

Az életem jelenlegi legszörnyűbb élménye az, hogy itt ülök, és elfogyott a KÁVÉ!!!

Hát nem borzasztó! Van ugyan a konyhában egy kevéske dugiban, de hát az ugye koffeinmentes! Ez az egész felér egy természeti katasztrófával!

Ráadásul baromira lusta vagyok innen felállni, kikecmeregni, és azt a bonyolult gyártási folyamatot beindítani, ami egy kávé lefőzéséhez kell. Szerintem nagyon gonosz dolog, hogy a kávéfőzőgyártók az egyszerű háziasszonyok számára nem gyártanak valami full automata kávéfőző gépet, ami nem csak megfőzi a kávét, de még előtte felül a biciklire és meg is veszi a boltban, hazajön (sürgősen), megfőzi a kávét és néhány kedves szó kíséretében fel is szolgálja!

Ilyenkor irigylem a TV reklámban a „Tékannés” hölgyet! Ja, igaz is, a tea!

Rendben bevallom, teát főzni sincs kedvem, de a vége az lesz, hogy vagy felkeltem a férjemet, hogy szeretném, ha ő lenne a tea, ami kényeztet, de akkor meg van az esélye annak, hogy mentőt hív és elvitet az elmeosztályra, így hajnali 2:40-kor! Hát akkor marad még két megoldás!

Nincs kedve valakinek egy kis teát hozni nekem?

 

Mi ez a nagy csend?

Alszotok?

Jellemző, én itt töröm magam, szórakoztatlak benneteket (és magamat) erre ti még egy teát sem hoztok!

 

Remélem megvártatok!

Bocsi, de a Zéti felkelt és vissza kellett altatnom, tudjátok egy kis szopizás csodákra képes! Még olyanokra is, hogy én is bealudtam! De ne áruljátok el senkinek!!!

 

A probléma azonban továbbra is megoldatlan! Tudjátok, kávé-tea fronton! Tudjátok mit? Iszom egy kis ásványvizet, az úgyis itt van mellettem az asztalon!

 

Üvegből! Tudom, ez nem szép dolog, de valamiért nekem az ásványvíz (és csakis az ásványvíz) így esik jól! Persze ez a gyerkőcöknek tilos! Úgyhogy megint egy kis titkot kéne tartanotok!

 

Most már csak azt áruljátok el, hogy én az életben is ennyit beszélek? Ugye nem? Megnyugodtam…  😉

Akkor most már igazán beszélgethetünk!

Rengeteg mindenről tudnék írni, de nem rég a nénis témákat ígértem!

 

Jöjjön tehát a második néni!

 

Múltkoriban az onkológián jártam. Semmi dráma, csak vittem egy-egy példányt az ELLE magazinból az én drága doki bácsijaimnak!

Csak az egyik gyógyítóm volt benn! Ő hatalmas puszival és örömmel üdvözölt!

Beszélgettünk, és feltettem neki a kérdést: Ő annak idején azt mondta, hogy én tipikus túlélő

Ha őszinte akarok lenni a nagyon tuti választ elfelejtettem, mert mondott olyanokat is, amiket nem volt jó hallani! Nem elég nagyon akarni, sok minden más is kell ehhez! Olyan dolgokról esett szó, amik napokra lebénítottak, nem is fogok ezekről írni nektek, mert jegyzem én már túl vagyok ezen a sokkon, és továbbra is az én elméletem szerint létezem, és gondolkozom erről a témáról! Tudjátok, ő „csak” egy orvos…! Imádom, de más ebből a székből látni a világot! Igenis vannak csodák, igenis a rák is túlélhető, é igenis ez nagyban tőlünk is függ!

Mi sem nyilvánvalóbb ennél, mint az, hogy amikor a saját történetemről kérdeztem, a nyilatkozatában benne volt az is, hogy az én habitusom, mentalitásom, élethez való viszonyom… stb!

Tehát igenis rajtunk is múlik! Sőt!

 

 

Aztán nehezen, de elköszöntem, hiszen engednem kellett a gyógyulni vágyókat közel kerülni az orvosukhoz!

 

A kijárat felé haladva azonban nem lehet kihagyni a világ legklasszabb újságosfiúját, Attilát!

Attila okos, humoros, intelligens! Utálja, ha valaki úgy kér, hogy nem köszön, nem mondja, hogy kérem, nos akkor bebunkózik! Hangosan köszön: Jó napot! Meg még azt is mondja nyomatékkal, hogy nagyon szívesen!

Akkor néhányan észbe kapnak!

Attila egy tündér és én nagyon szeretem!

Ja, és nem mellesleg együtt szoktunk kávézni!

Nos itt futottam össze a második nénimmel! (Van ízlése, ő is imádja Atit!)

Az épületből együtt távoztunk. (Jaj, dehogy, nem hármasban! Csak én meg a néni! Attila még dolgozott!)

Lassan mentünk, a néni kicsit nehezebben mozgott, de én türelmesen sétálgattam vele, és beszélgettünk.

Néhány éve költöztek el Pestről vidékre (Hatvanba), és elmesélte, milyen jól érzik ott magukat. Elmondta, rengeteg gyümölcsük van, és megfogadta, ha jövőre jobb lesz a termés, Attilán keresztül mindenképpen küld az én csemetéimnek is.

Mint azt minden kedves vidéki ismerősöm tapasztalta a fantasztikus időjárásra való tekintettel a gyümölcs és zöldség fronton némi hiányosságra tettünk szert!

Konkrétabban nekünk alig volt cseresznyénk, pedig Zolit azzal sokkoltam, hogy 3 cseresznyefát is kellett ültetnie miattam! Nos alig volt rajta termés, és „hála a májusi esőnek”, ami aranyat ér, de nem ilyen mennyiségben, az a kevéske is szétrepedt, majd lerohadt a fáról. A többi gyümölccsel is hasonlóképp jártunk, így hát nem volt sárgabarackunk, alig-alig volt ringlónk, a mostani szép idő miatt pedig, a szilva romlott meg a fán! Az almának még szurkolunk!

Viszont, aki ismeri a mi családunkat, az tudja, hogy mi gyümölcsfüggők vagyunk! Nincs az a mennyiség, ami nálunk el ne fogyna!

Na de vissza a nénihez! Néhány 3 információ! Sajnos neki nem született gyermeke. És sajnos néhány éve esett át mellrákon! De, teljesen jól van, és most is csak kontrollon volt!

Aranyos, kedves nénike volt. Együtt indultunk a metró felé. A mozgólépcsőn előttem egy anyuka próbált feljutni. (Illetve le).

 

A karján egy másfél éves forma, fáradt édes arcú fiúcska, anyuka hátán hátizsák, másik kezében gurulós bőrönd!

Kapaszkodni? No azt nem tudott, mivel mi anyukák hiába is kérvényezzük ezt oly kitartóan néhány felettes szervnél, még mindig annál az elavult dolognál tartunk, hogy bizony csak két kezünk van! (Azért ez a Síva protekciós lehetett!)

 

 

Nos ennek az anyucinak is csak kettő jutott, így elég nagy feladatot vállalt magára, hogy leesés nélkül le akart evickélni a metróig! Bátor vállalkozás! Minimum a cirkuszban a helye, mert vagy hatalmas egyensúlyozó és súlyemelő, vagy hatalmas illuzionista!

Mivel egyiknek sem néztem, arra jutottam hirtelen felindulásból, hogy segítek neki.

Tisztelettel odaléptem, és elkértem (segítségnyújtás céljából) a bőröndjét.

Csodálkozott a segítőkészségemen, de azért örömmel fogadta a lehetőséget.

Mindeközben az én kis nénim is velünk tartott, és nem lévén soha gyermeke, boldogan gyönyörködött a kislegényben! (Felajánlotta, hogy esetleg ő abban tudna segíteni, hogy hazaviszi a lurkót.)

A rövidke utazás során kiderült, hogy a kis csapat az ország egyik végéből a másikba tart, szóval nem kis utazást tettek meg eddig! A 87 éves nagymamát látogatták meg, hogy mindenképpen láthassa még a messze élő kis unokát.

A Déliből igyekeztek hát a Nyugatiba. Ami összesen 5 mozgólépcsőzést jelent hasonló tornamutatványokkal. Felajánlottam, hogy a Deák térnél átsegítem őket, hiszen nekem is át kell szállnom, de sajnos én nem a Nyugatiig megyek, hanem kivételesen tovább, a nővérkémhez! A Deák térnél elköszöntem az én kis nénikémtől, és továbbutaztam Kristóffal és az anyukájával.

Néztem őket, néztem, beszélgettem velük, és egyre erősebben azt éreztem, nekem le kell szállnom a Nyugatinál, és segítenem kell! (Egye kutya azt a plusz BKV jegyet!). Így történt, hogy bizony a célállomásnál is segédkeztem a csomagcipelésben, a jegypénztárhoz is elkísértem őket, és csak ezután folytattam a saját utamat.

Anyuka többször is hálálkodott, majd a legvégén megkérdezte, mivel tartozik. Erre én pedig csak annyit kérdezhettem: Ugye, most viccelsz velem?!

Elárultam neki a titkot! Segíteni igenis önzés! Mivel nagyon jó érzés, így ezzel önmagamnak okozok eufórikus örömet, tulajdonképpen én magamnak tettem jót, és ezzel önzővé is váltam egyben! ENNYI!

Ja meg még annyi, hogy TI, akik olvassátok a soraimat, próbáljátok ki minél gyakrabban ezt a fajta önzést! Segítsetek, és garantálom, hogy nagyon jó érzés kerít benneteket hatalmába!

Hisz körülöttünk oly sok önmagát kínozó ember él, aki nem segít, hanem közömbösen továbbmegy és a segítés öröme, kimarad az életéből!

Ne kínlódjatok tovább, segítsetek másoknak, és a kedves és csodálkozó, olykor hitetlenkedő arcok mögül előbújik felétek egy mosoly, egy csillogó szempár, egy hálás tekintet, és túl az első döbbeneten még egy köszönöm szó is elhangzik!

Hát nem csodálatos? És mindezt Ti idézhetitek elő! Csak egy ici-pici önzés kell hozzá! Az, hogy akarjátok ezt a pillanatot átélni!

Nosza! Kezdjétek!

Ja és tessék gyakorolni! A mozgólépcsőn így is lehet utazni!

 

A napom tovább? Nos ez is érdekes lesz!

Ehhez egy kis adalékkal kell szolgálnom:

Reggel a férjem azzal engedett utamra, hogy itt van némi készpénz (számomra sok), hogy nemsokára itt a szülinapom, vásároljak magamnak ruhákat, azt szeretné, ha csinos lennék!

Meg kell valljam, ebben végre egyet értettünk! Én is azt szeretném, ha csinos lennék!

 

Nos minekután elköszöntem a nagy utazóktól, végre a testvérkém felé vehettem az irányt!

Ő a következővel fogadott: Ice capuccino, Mojitó koktél?

 

Azt feleltem jó lesz, ebben a sorrendben!

Ezek után csoda, ha eldumcsiztuk az időt?

Aztán rohanás csinosságomat fokozandó, gyorsan egy kis shoppingolás!

Ez utóbbira maradt az egész napból szűk 40 percem!

 Nos a férjem azóta is rajtam nevet! Milyen nő az, aki lehetőséget kap a vásárlásra, az egész napot ezzel tölthetné (bár ahhoz némiképp több pénz kellene- vajon ő, ezt miért nem tudja?), e helyett nénikkel fecseg, és kismamákat kísérget?

Drágáim a rossz hírem az, hogy én egy ilyen nő vagyok!

Kísérgetős, beszélgetős, segítős!

Ijedtségre azonban semmi ok!  Ha megfelelő mennyiségű pénz áll rendelkezésemre, én is imádok vásárolgatni! És mi a megfelelő összeg ehhez? Mint minden rendes nőnél, természetesen az Isten pénze sem elég!

 

 

Ez azért fejtörésre késztet! Mikor fogok én úgy istenigazából üzletekben örömködni?

Mindegy, addig marad a segítgetés, az legalább ingyen van!

 

Millió puszi

Gabi

 

 

És ide a végére egy gondolat!