Sziasztok!

Képeljétek,
a múltkoriban írtam egy bejegyzést, nagyon okos fejjel elfelejtettem
publikálni, és sem erőm, sem időm nem volt újraírni, ezért az lemaradt!

Szerencsére semmi fontos dolog nem volt benne, tehát abszolút felejthető az emberiség számára!

Bevallom,
most is nehezen szántam rá magam az írásra, de a bennem felgyülemlett
mondanivalók győztek, és végül ideültem a gép elé!

Itt szeretném megjegyezni, hogy igen-igen hálás lennék, ha értékelnétek az erőfeszítéseimet!

Miért?

Háááát…
az úgy volt, hogy a gyerekszám növekedésével az ember (ha megteheti),
átalakítgatja, rendezgeti a lakását, és költözteti gyermekeit és önmagát
azon a néhány szobán és négyzetméteren belül, amit adnak a lehetőségei.

Így
történt ez most nálunk is. S mivel én nem voltam itthon vasárnap (nagy
kaland volt, mindjárt elmesélem), a férjem úgy intézte, hogy a
számítógép a szekrény polcaira került.

Nos, nem kényelmetlen, ááááá, dehogy!

Közel ülök a monitorhoz, elvakít, aztán alig látom a billentyűket.

Most
Zoli alszik, beloptam magamnak egy széket, mert a földön ülve nem
igazán boldogulnék, illetve elmacskásodna a nyakam az állandó felfelé
nézéstől. De a szék alá kellett tennem egy kartonpapírt, nehogy
megnyomódjon a szőnyeg!

A billentyűzet az ölemben, és a rossz kezem perceken belül leszakad!

Íme tehát az „áldozatok” azért, hogy írhassak!

Nekem megéri, és nektek?

Na, jó akkor essünk neki, mármint a billentyűzetnek újra és akkor mesélek!

Mivel
borzasztóan egészségesen akarunk élni, illetve egy reggeli kávé már
élénk csatát vív a gyomorsavammal, ezért a második csészike teát
szürcsölgetem, míg beszélgetünk!

Az első az a régen emlegetett bizonyos energiás csája volt.

Erről
mesélnem kell valamit! Néhány napja iszonyatosan álmos voltam, fájt a
fejem, a szemem. Mivel Zéti még mindig lelkesen szopizik, nem akartam
nagyon gyógyszert bevenni, ezért kipróbáltam ezt a teát. Képzeljétek,
hamarabb és jobban hatott, mint a gyógyi!

Jó, jó, mondom tovább. A második adag természetesen az egészség jegyében zöld tea!

(Remélem emlékeztem rá, cukor, citrom nélkül!)

OK. Tehát én betáraztam, és ti?

Folytathatom? Vagy inkább elkezdhetem?

Arról az ominózus múlt vasárnapról szeretnék mesélni nektek!

Már szombaton útra kellett volna kelnem, de Zoli általános takarítási riadót hirdetett az egész családnak!

Gondoltam, akkor maradok, és dolgozunk! Végre hét vége, végre mindenki egész nap itthon, segítenek, lesz baby szitterem!

Álmodozni ugyan szabad, de totál fölösleges dolog!

A
kicsik reggel korán ébredtek, Zozi nem volt itthon, Olivér egy
barátjánál aludt, Robi sem itthon töltötte az éjszakát, különben is neki
dolga volt. Bálint nem sok vizet zavar, Bogi sokat, de az nem csak víz!
(hanem liszt, dió, lekvár, stb és minden, ami kenhető, vagy folyatható,
esetleg szétpakolható. Természetesen szanaszét az egész lakásban!)

Apát hajnali kilenc körül kezdtem keltegetni, hogy ébresztő, kellene bébi csőszködni, mert dolgoznék!

Komótos,
jól megfontolt ébredés, felkelés, reggelizés után, közölte, ő bizony ma
lemegy még egy órára a garázsba! Ekkor már közel 11 óra volt! Oda a fél
napom! Persze csak délután 4-5 óra körül talált feljönni, akkor pedig
nem igazán a Zétire vágyott!

Dél körül azonban szerencsére érkezett Olivér, és azonnal segítségemre sietett, úgyhogy valamicskét tudtam haladni!

Persze vertem a fejem a falba, ezért maradtam én itthon, lelkiismerettől hajtva?

Másnap (vasárnap):

Az ötös vonattal akartam volna elmenni, de győzött a kötelesség, még tettem vettem, így a hatos vonattal robogtam Pest felé.

Az úti cél azonban kissé távoli: Siófok!

Nem,
nem fakutyázni! Hogyan lehetne fakutyázni, ha nincs is befagyva a
Balaton?

Jegyzem hála Istennek, mert akkor nemcsak a Balaton, hanem az a
bizonyos óriási testrészem, melyen nemhogy a sörös korsó, de még a
hordó is megállna, nos, az is be lett volna fagyva!

Fakutyára visszatérve, nos, a kutya az stimmel! Egy kiskutyáért tettem meg ezt a hosszú utat!

Kíváncsi vagy milyen kutyáért? Egy hosszú szőrű német juhászért!

Aprócska
probléma ugye, hogy a kutyus kis termetű, és hófehér! De a szőre
hosszú, de mellesleg nem német juhász! Hanem (nem röhögni) Coton de
tulear!

A coton nem feltétlenül gumi óvszert
jelent, hiába röhögtök a hátam mögött, hanem pamutot! Ezért ez a
fajtanév azt jelenti: pamut kutyácska Tulear-ről! (nagyon viccesek
vagytok!)

Hogyan lett a hosszú szőrű termetes ebből apró fehér pamutgombolyag?

Egyszerű!
Ezer éve szerettem volna kutyát. Tavaly Zoli végre beleegyezett, zöld
utat kapott a projekt, jöhetett volna a németjuhász, amikor is a
nagyfiam beállított egy fekete aprócska kóbor kutyával: Anya, úgyis
kiskutyát akartál!- felkiáltással.

Természetesen a férjem közölte, ha ez a kutya marad, több nem jöhet. Ha másikat akarok, ez megy a sintértelepre!

Mondjam,
vagy kitaláltad? Kutya maradt! Aztán meg ment! Először a szomszédokhoz,
aztán a faluba, aztán végleg! Nem kergettük, azt hittem hálásabb lesz
egy befogadott jószág, de tévedtem, hűtlen típus volt!

Állatot
azonban csak felelősséggel akartam vállalni! Annak semmi értelme, hogy
ki legyen csapva az udvarra, naponta egyszer kilökjek valamit a táljába,
akkor megborzoljam a szőrét, hogy jó kutya! Aztán egész napra faképnél
hagyjam!

Szerettem volna vele lenni, foglalkozni vele!

Mondanom sem kell, Zoli már réges-régen kihirdette, nem jöhet állat a lakásba!

Nos, én ezt bevallom úgy oldottam meg, hogy nem kérdeztem jöhet-e, hanem hoztam!

Szóval így kerültem én Siófokra, vonattal!

Az érkezés pontos volt, 10:12-re a Balaton fővárosában voltam.

És itt kezdődtek a bonyodalmak!

11:00-kor jött volna visszafelé vonat!

Azonban
akitől van a kutyus, annál vendég volt, minek folytán (bár fél órával
előbb jeleztem a pontos érkezésemet) 10:57-ig képtelen voltam vele
kommunikálni! Aztán végre sikerült, és ott ugra-bugrált, puszilgatott a
kezemben egy 9 hetes apró fehér energia bomba!

Szállítás:
Az állatkámnak jegyet kellett venni, élő állat szállítása címszóval!
(Döglött lenne, ingyen utazhatna! Bár elfogott a kísértés, életben
hagytam!)

Mellesleg maga a kalauz is
értetlenül állt a dolog előtt, tudniillik, ha én mondjuk tyúkot, ne adj
Isten egy 30 kg-os macskát utaztatok, az után nem kell fizetni, csak a
kutya után!

Mindegy, nem ez az egyetlen rejtély az életemben, amit sohasem fogok megfejteni!

Persze a 11:00 hajó már elúszott, maradt a 11:38-as, ami nem gyors vonat, bár Székesfehérváron át lehet szállni a gyorsra!

Ezt
a sihuhut, már elértem, nyögve nyelősen el is botorkált Fehérvárig, ott
aztán rostokoltunk 20 percet a gyorsra várva! Jellemző rám, nem akartam
kockáztatni, gondoltam nem ülök át a másikra, majdcsak kényelmesen
beérkezek ezzel a döcögős csodamasinával is a Délibe!

Jelentem tévedtem! Az egész úton úgy araszolt, hogy úgy éreztem, egyet megyünk előre, kettőt pedig hátra!

Aztán
érkezett a kedves (tényleg az volt!) kalauz, és bejelentette, a mozdony
meghibásodott, Diósd állomáson félre fogunk állni és bizonytalan ideig
ott is maradunk!

Remek!

Addigra
az én kicsi drágám sokadszorra rókázta el magát (zsepibe!), alig vártam
már, hogy hazaérjünk, és itt kellett rostokolnunk a prérin, világvége
alsón!

Szerencsére elég hamar érkezett egy
gyorsvonat, amit megállítottak, arra átszállhattunk. Vagyis inkább
átmászhattunk, mert olyan magasan voltak a lépcsői a peronhoz képest,
hogy szegény idős nénik bácsik csak húzva-vonva tudtak felkecmeregni rá!
Bevallom, még számomra is kihívás volt, hónom alatt a kutyával!

Aránylag hamar beérkezett végre a mentesítőnk, onnan már csak egy kicsi megpróbáltatás átmetrózni a Nyugatihoz!

Szerencsére nem így érkeztünk!

Ott
a nővérkémmel találkoztam, elmentünk egy még nyitva tartó
kisállatboltba (ami hatalmas volt, csak éppen nem volt kutya pelus!
(jegyezem: nem úgy kell a dolgot elképzelni, hogy most a kutyám
pelenkában rohangál ész nélkül a lakásban, hanem ez egy darab „betét”
vagy ilyesmi, amit a földre teszek, és az az ő vécéje, ahova végezheti a
kis és nagy dolgait!)

Illetve próbáltak lebeszélni egy hámról, mondván az XS méret kicsi a kutyusomra, mellesleg lötyög rajta!

Cica nővérem felajánlotta, hogy elvisz Dunakesziig, oda jöjjön értem kocsival valaki, hogy hamarabb hazaérjek!

Hát ez nem jött össze!

Robi fiam jókora késéssel érkezett!

A kocsink igencsak döglődött!  (Nem hiába autószerelő kocsija, mi a derültség tárgya! A cipésznek is rossz a cipője!)

Be kellett tolni az induláshoz, iszonyatos hangok törtek fel belőle, és úgy gondolta alapjáraton leáll!

Már-már
kezdett éledezni a remény, hogy hazaérünk vele, mikor is kb. 2 km-re az
otthonunktól, iszonyatosan bőgni kezdett a motor, fiam idegesen
közölte, nem tudja leállítani. A kocsi mindeközben csak ordított és
iszonyatosan füstölt! Mire Robi leállította, egy hatalmas csattanást
hallottam, és az autónk kissé megváltoztatta helyét!

A hangokból, és a hirtelen történt dolgokból én arra következtettem valami felrobban t a kocsinkban!

Ezen
másodszülöttem és az apja azóta is jókat derül, de abban a helyzetben,
abban a pillanatban nekem ez volt az első gondolatom!

Motorosok figyelem! Tök olyan volt (hang, füst, csattanás) mint amikor Mad Mex kőrnél eldurran a gumi!

Persze pillanatokon belül kiderült, valaki belénk jött, aztán ez a valaki úgy érezte nem ő a hibás!

Ragozhatnám, mesélhetném, de nem akarok senkit már untatni, már az is csoda, ha ezt végigolvastátok!

Csak azt akartam elmesélni kicsit, miféle „kalandos” életem van nekem!

Ja! Majd elfelejtettem! Megállt mellettünk egy mentő, hogy történt-e személyi sérülés! Továbbküldtük, kár volt!

Ugyanis
én reggel 6 óra óta nem pisiltem, ekkor este 7 óra volt, tehát egy jó
kis katéterezés rám fért volna! Illetve órák óta fájt a fejem (az
asztmám miatt köhögtem és összerázódott az agyam-ha van olyanom!- majd
boncolás után kiderül!), 

ráadásul beütöttem az ütközéskor a mellettem
lévő ablakba, úgyhogy egy fejfájás csillapító jól jött volna!

Mindegy így maradt el az én elsősegélyben való részesítésem!

Puszi-puszi-puszi

Gabi