Meghalt egy fiú… Egy anya elveszítette a fiát…

Értelmetlenül és tragikusan ment el, húszas éveinek a leges-legelején

Nem
várta meg a diplomáját,

nem várta meg az oltár elé lépés lázas
izgalmát,

nem várta meg az apaság örömét,

nem várta meg a szakmai
sikereket.

Hirtelenül, felkészületlenül érte a halál.

Borzalmas, emberileg felfoghatatlan lehet az anya fájdalma!

Ismerem, szeretem…

Mit tehet ilyenkor az ember?

Hallgat, homokba dugja e fejét, sietve továbbmegy. Fizikálisan és lelkileg is!

De én nem tudok a szívemmel csak úgy továbbmenni!

Kérdések kavarognak bennem válaszok nélkül!

Miért???

Miért ő, miért pont most, miért ilyen fiatalon? Mi lehet most az ANYÁVAL?

Vajon én mit tennék, vajon én túlélném-e, ha bármelyiket elveszíteném?

Istenem, miért ez a nagy fájdalom? Miért sújtod ezzel ezt az anyát?

Hol az igazság?

Legszívesebben
sütnék egy nagy tepsi meggyes piskótát, elmennék ehhez az anyához,
belépnék, nem szólnék semmit, és szorosan átölelném! Tudom ez nem
vigasz, de ha elkerüljük őt, ha elfordulunk az utcán, ha látjuk, akkor
végképp egyedül marad!

Tudom most egy kicsit
egyedül is kell hagyni, de mindeközben ott kell állnunk mellette! Meg
kell találnunk a pillanatot, amikor eljött a néma ölelés ideje! Belátom
nehéz!

Az ölelés, amit adnunk kell. Nem a szó,
hisz ilyenkor a szavak semmit sem mondhatnak el! Azt hiszem nagyon
gazdag a magyar nyelv, és még sincs olyan, amit ilyenkor az ember
szólhatna!

Részvétem? Nem szeretem ezt a szót. Elcsépelt, monoton.

Ne sírj? Könyörgöm, akkor mit tegyen?

Jó
helyen van a fiad, hidd el? Hol lehetne jobb helyen, mint az anyja
mellett? Tudom a hívők, most megköveznek, hisz Isten mellett van, de egy
anya számára ez biztosan vigasz? Egy anya önző módon maga mellett
szeretné tudni a gyermekét! Ott érzi jó helyen!

Mi anyák kicsit szerelmesek vagyunk a fiainkba! Ugye ez nem bűn?

Egy
anya, aki megszülte, szoptatta, óvta-védte, izgult érte… és most itt
áll az üres szoba ajtajában, azzal a felfoghatatlan tudattal, hogy akié
ez a kuckó volt, már nem lép be az ajtón soha többé.

Az
asztalon talán ott hever a könyv, amiből a fiú tanult, az ágya talán
bevetetlen, . szobájában minden tárgy őt idézi. És az illat, ami csak az
övé volt, amit az anyja mindannyiszor érzett, amikor megölelte, és
orrát a fiú bőrébe fújta, beszívva ezzel, mint éltető levegőt mindent,
ami ez a gyermek! Az anyukák valahogy feltöltekeznek ezzel az illattal,
hiszen jól tudják, egyszer ez a jól megnőtt fiúcska a maga útját fogja
járni, és kevés illat jut már az anyának!

És most? Ez a fiú nem mondja többé, szia anya, megjöttem, van valami kaja?

Ez a lakli nagyfiú már soha többé nem öleli meg, nem csókolja meg az anyját!

Egy ajtó bezárult, és nincs másik, ami kinyílna…

Engedjétek meg, hogy egy dalból idézve zárjam soraimat

Pierrot: Búcsúlevél

Nem volt és nincsen bűnöm,
nem volt naplóm és nem volt vitrinem
nem volt vágyam, de nem is bánom,
csak kerestem volna szüntelen

Nem volt nagy, mit építettem,
de katedrális volt csak nekem
nem volt mindig túl jó velem,
de milyen lesz majd nékülem

Mert elmegyek, ne sírjatok,
csak álmodni vágyom hosszú álmot
mélyen, csendesen

Most elmegyek, de itthagyom
a jövőt nektek s a legendákat,
csak egy picit fáj nekem

Nem volt szép, mit összeraktam:
félkész marad a nagy kirakós-játék
Nem volt mindig igaz hitem,
de enyém marad és nekem mindig érték

Nem volt nagy, mit építettem,
de katedrális volt, azt hiszem,
nem volt mindig túl jó velem,
de milyen lesz majd nélkülem

Mert elmegyek, ne sírjatok,
csak álmodni vágyom hosszú álmot
mélyen, csendesen

Most elmegyek, de itthagyom
a jövőt nektek s a legendákat,
csak egy picit fáj nekem

Szomorú szívvel búcsúzom…

Sok erőt NEKED, Te drága anyuka!