A legutóbb elmeséltem, hogyan kerültem be az ELLE magazinba, milyen élményeim voltak ezzel kapcsolatban.

Megígértem, ezért tartozom egy mesével, hogyan sikerült az RTL Klubhoz is bejutnom, ott mi történt velem, hogy éreztem magam.

Nos, elárulom, évek óta bombázom a tévécsatornákat, minden hajnalban felhívtam az illetékeseiket, és reggeli ébresztőként beleénekeltem a fülükbe, hogy: „Benne leszek a TV-ben!”

Addig-addig kínoztam ezzel őket, mígnem kötélnek álltak, és behívtak egy riport erejéig, csak már ne kelljen hajnali ötkor az én altba hajló szopránomat hallgatniuk!

Megérte nekik, hisz azóta, nem zaklatom őket!

Örülnek, hogy nem kell hallgatniuk: Hiszen reggelente tényleg pocsék hangom van, ezért tartják este az operában is az előadásokat, estére az operaénekeseknek is csiszolódik a hangjuk, akárcsak nekem! Lehet, hogy tudat alatt én operaénekes vagyok! Jesszusom! Nem is szeretem az operát!

Kicsit olyan számomra (bocsássatok meg nekem!), mint a német nyelv! Töri a bőrömet!

OK. Bocsi folytatom, csak kilibbentem egy szokásos kávéért, meg kerítettem egy takarót, mert lefagy a lábam!

Kértek ti is?

Mit-mit? Hát kávét, meg takarót?!

Na, mindegy! Folytassuk!

Szóval behívtak végre!

Akarjátok egyébként, hogy komolyan elmeséljem?

Hát az nem ennyire szaftos, meg izgi, de nekem mindegy! Ha unatkozni akartok, akkor OK!

Szóval…

Néhány nappal a cikk megjelenése után beszéltem Eszterrel telefonon. (nem tudom ki hívott, kit, de szerintem ez tök mindegy!)

Akkor említette, hívták őt az RTL Klubtól és megadhatja-e a számomat.

Mire én teljes lelki nyugalommal közöltem, hogy persze!

Legalább annyira természetesnek vettem, mintha azt mondta volna: látta a cikkemet a barátnője.

Bevallom kósza gondolataim voltak róla, hogy érdekes a sztorim, és még egyszer leírom, ismerjük a médiát!

Akartok ismét őszinteséget? 

Nos, én benne vagyok! Aztán majd ítélkezhettek rólam, de ez se baj!

Azt szoktam volt mondani, rajtam sok minden elfér, elbírom!

Tehát, néhány nappal ez előtt a telefonbeszélgetés előtt félig viccesen megemlítettem Zolinak: várd csak ki a végét, nemsokára megcsörren a mobilom, és hívnak az RTL Klubtól, a TV2-től, a Story TV-től, a… ez ciki, mert elfelejtettem mit mondtam még!

Nnnna, ez a korral jár!

De a lényeg, és az üzenet ezzel kapcsolatban! Jól gondold meg mit kívánsz, vagy mit beszélsz, mert teljesülhet!

Rettegek is mostanában nem kicsit!

Mikor hatodik gyermekem a pocakomban éldegélt, és kb. 20 hetes volt, közölték az ultrahang felvételnél, hogy fiúcska! Igazándiból én Bogi mellé egy játszótársat, egy lánykát szerettem volna, egy kicsit kétségbeestem. Aztán közöltem az orvosommal, akkor most jöhetnek az ikrek, egy fiú Zéti mellé, és egy kislány a Bogi mellé!

Most meg szepeghetek, nehogy meghallgattassék ez a kóbor kívánság! Akkor aztán felköthetném a gatyámat! (Bár az szerencsére nem esik le rólam, méreteimből adódóan!)

Na, tessék, már megint másfelé terelgettelek benneteket!

Akkor most vissza a TV őrülethez!

Még aznap, mikor Eszterrel beszéltünk, valóban felhívtak és beinvitáltak az RTL Klubba!

Csodálkozott a hölgy, hogy ilyen könnyen meg tudom oldani, és ilyen hamar el tudják készíteni velem a riportot! Rugalmas vagyok, stb…

 (persze, hiszen benne lehetek a TV-ben!)

Nosza, gyorsan felhívtam a nővéremet! Bevallom kicsit büszke voltam (na, jó nem kicsit! Muszáj engem mindig leégetni?)

Aztán persze jöttek a dilemmák! Nem volt pénzem fodrászra, mit vegyek fel? Tényleg ezer+1 éves ruháim vannak, pénzünk pedig tényleg nincs!

Most mi lesz?

Közben ráadásul sikeresen lebetegedtünk. De nem ám kicsit! Először is kivétel nélkül mindenki, másrészt pl. Boginak 40,6 fokos láza lett. Szerencsésen és természetesen én is elkaptam a kórt!

(Többen kérdezték: H1N1? Nem, nekünk H2SO4 volt!)

Pénteken még 39 fokos lázzal feküdtem, mint egy darab fa, ráadásul asztmás vagyok, köhögtem, fuldokoltam rendesen!

Hétfőn adás! Hát én arra képtelen leszek!

A telefonban azonban az asszisztens hölgy meggyőzött, komoly, komplett anyaguk van, jó lenne, ha eljönnék!

Bevetettem mindent! Inhalálás, forró fürdő, gyógyteák, végül egy kis antibiotikum! Az eredményt láthattátok, el tudtam menni, meg tudtam csinálni!

A fodrász? Végül nehezen, de összejött. A ruha? Nos, az egy másik történet!

De egy kis mellékes hozzá: Nehezen tudok vásárolni magamnak. Egyrészt frusztrál a méretem, másrészt a karom miatt nehezebben találok magamnak ruhadarabokat, ráadásul pénz nélkül semmit sem lehet venni!

Az utolsó percben összejött némi kis apanázs, így Zoli 21.-én hétfőn reggel úgy indított útnak, hogy vegyek magamnak valamilyen pulcsit.

Amiben elmentem azt nemrégiben egy barátnőmtől kaptam, nagyon szeretem, kényelmes is, a karom is belefér, de valljuk be nem egy mai darab! (mint ruhatáram zöme).

Az utazás! Köszi, a kérdést! Hát az remekül sikerült!

Reggel kaptam egy telefont, hogy mondjam be a kocsim rendszámát, mert szólni kell a rendészeknek róla.

Ezen én aztán jót kuncogtam, mondván köszönöm, én tömegközlekedek!

Tudjátok a vonaton az ember olyasmiket tud csinálni, amit autóvezetés közben nem feltétlenül. Pl. olvashatok, idegenekkel vagy kevésbe idegenekkel beszélgethetek, aludhatok… Persze mindezt nem egyszerre!

A másik előny, ha az ember nem kocsival érkezik a fővárosba: sem a vonatnak, sem a villamosnak stb. nem kell parkolóhelyet keresnem és fizetnem.

Csöndben mondom Pesti lányként pedig remekül tájékozódom, tehát meglehetősen mobilan bárhová eljutok!

Ja és nem mellesleg a férjem szerint nekem csak lakott területen kívülre, és egyenes útra szól a jogosítványom! Jegyzem én ezt sehol sem találom feltüntetve a papírjaim között, de nem vagyok benne biztos, hogy boldogulnék Pesten a vezetéssel! Tehát a kőr bezárult marad a MÁV és a BKV!

Ezen a napon azonban a közlekedés igencsak kifogott rajtam!

Gabi barátnőm ugyan ajánlgatta a férjét sofőrnek, de én nem nagyon szerettem volna senkit terhelni.

Aztán, hogy mégis máshogy alakult, annak az az oka, hogy Magyarországon még sohasem esett hó és nem volt tél, vagy csak a vasúttársaság nem volt erre az apróságra felkészülve így december táján?

Ez számomra örök rejtély marad!

Nagy bátran kimentem az állomásra (A kocsinkat is meglepetésként érte, hogy egyszer csak ilyen váratlanul tél lett, mert nem akart indulni!)

Nem baj néha nem árt a hátsómat megmozgatni, úgyhogy rettenetes, de gyalog mentem az állomásra, telve hiú reményekkel annak dacára, hogy akkor már előző nap is akadozott a közlekedés! De mint tudjuk én optimista kislány vagyok!

Jött is a vonat, leheletnyi késéssel. (Bár fel kellett volna tűnnie, hogy időtlen idők óta nem ment Nagymaros felé vonat, de mondom én optimista vagyok!)

Büszkén, hatalmas öntudattal felültem a vonatra, hogy lám-lám, megy ez!

Mellesleg reggel 9-re időzítettem az indulást, hátha kések egy kicsit! No meg ugye szerettem volna venni valami szépséges ruhácskát is magamnak!

Verőcénél hívott a párom, hogy mégiscsak jobb lett volna megkérni a Tibit!

-Ó, minek, hiszen megy ez, haladok!

Az eufóriám egészen Gödig tartott! Ott aztán bemondták eddig, és nem tovább! Bizonytalan ideig itt fogunk rostokolni!

Nos, ekkor jött a telefonos segítség gondolata:

Zolit kértem, szóljon mégiscsak a barátunknak, segítsen, nekem be kell jutnom!

Persze, segít (Ő mindig ilyen!), de előbb van egy kis dolga!

OK. Addig melegszem a vonaton, mert iszonyú hideg volt.

Olvasgatok, merengek, egyszer csak hallom, indulni készül a vonatunk. Nosza, ugrás le róla (nem megijedni, nem a mozgó vonatról szálltam le!)

Kérdeztem a kalauzt, meddig fognak menni? Hát azt nem tudja, de valószínű csak Dunakesziig egyelőre, mert felsővezeték szakadás van, és már ott rostokolnak az előző vonatok is! Remek, és reménytelen!

Bevonultam a váróterembe, gondoltam ott várom meg a taximat! Nekidőltem egy kellemesen meleg radiátornak, olvasgattam, beszélgettem merengtem, várakoztam, rajtam kívül még ketten-hárman tették ezt.

Aztán megjött a műsor is! Egy kicsikét billegős cipőben érkezett egy „úriember”, aki a kelleténél több alkoholtartalmú üdítőitalt kortyolgatott, persze kizárólag csak a zord időjárásra való tekintettel!

Hát, ő beragyogta a teret! Többször elmesélte, hogy ő is vasutas volt, még meg vannak a kulcsai is, akarunk bemenni vele a szolgálati helységbe?

Aztán kardinális kérdésnek tartotta a politikai hovatartozás kérdését is, és hangzatosan propagálta az egyik pártot!

Ennél a szintnél nekem már egy kicsit sok volt, inkább választottam a hideget, mint a fent említett úr társaságát!

Kimerészkedtem a szabadba, felhívtam Tibikét, merre jár? Összeomlottam, még csak Verőcén! Jesszus, hogy jutok én be időre? Már 11 óra körül jártunk, és nekem a Camponához kellene érnem minimum fél kettőre!

Kikecmeregtem a főútig, ott elgondolkoztam reménytelen helyzetemen és felmértem a lehetőségeket: Tibi ki tudja mikor érkezik, addigra hősi halált halok a hidegben. Stoppolhatok, de akkor őt hiába riasztottam, mehetek busszal, de akkor is az előbb helyzet áll fenn. Álldogáltam a buszmegállóban, hol a fuvarost, hol a tesómat hívtam, megfagytam, érkezett a busz, azt továbbküldtem, és rendíthetetlenül vártam…

Aztán érkezett a hókotró, az elől el kellett bújnom a buszmegálló védő falai közé, különben csinos kis hóember vált volna belőlem, és még a Jó Isten sem talált volna rám, nem Tibi barátunk!

Ne aggódjatok megmenekültem!

Drága limuzin sofőröm mindeközben arra is rádöbbentett, volna hová behúzódjak a zord időjárás elől.

Így kerültem egy másik kedves ismerősünk boltjába, ahol forró kávéval, pogácsával, ásványvízzel, és nem utolsó sorban meleg radiátorral várt engem Móni barátnénk!

(Ezer köszönet neki!) Vicces, de a buszmegálló kb 200 méterre volt!

Itt talált rám végül is és repített Pestre Tibikénk, „mert azért vannak a jó barátok…”

S láss csodát pontosan fél kettőre ott álltam tettre készen az RTL Klub küszöbén!

Természetesen a ruhavásárlásnak lőttek!

Sebaj, a pulcsim univerzális, két nap múlva abban voltam disznóvágáson!

A továbbiakra is kíváncsiak lennétek akkor folytatom, de most megyek!

Miért?

Hát először is szerintem ez most hosszúra sikeredett.

Másodszor pedig azért, mert Zéti szerint nagyon jó móka kb. óránként felébredni, de az egészben a legklasszabb az, hogy jelenleg fél kézzel írok, a másik kezemmel pedig őkelmét ringatom, mivel közel egy órája próbálkozom visszatenni az ágyába, tudniillik élénken tiltakozik ellene!

Látom lelki szemeim előtt a fejcsóválást, de nem tudtok meggyőzni, nem hagyom sírni!

Most tudom ölelni, 20 évesen gyanítom nem velem fogja tölteni az éjszakáit. Most viszont –bár fáradt vagyok, és lefagyott a lábam, míg szoptattam és reménytelenül ringattam őt a másik szobában- csodálatos örömmel tölt el, ahogyan hozzám bújik e kis puha, meleg, szuszogó kis test!

Úgyhogy bébi a kezemben alszik, és itt is marad, téma lezárva!

A felvételről pedig legközelebb!

Puszi

Gabi