Jó reggelt mindenkinek!

Mellettem egy bögre friss, habos, illatos, (a hab tetején egy piciny fahéjjal megbolondított) kávé!

Hozz most Te is magadnak egyet, vagy inkább innál egy csésze isteni teát?  Rendben az sem rossz! Bár azt teljesen naturálisan szeretem!
Képzeld, felfedeztem egy fantasztikus teát, ami állítólag energiával tölt fel! Hát azt nem tudom, mivel töltődök, de amint elkészítem, és esetleg sikerül egy csöndes sarokban elbújnom vele, mmm… hát… már az illata is gyönyörű! A zamata pedig leírhatatlan (persze semmi cukor vagy citromlé! Szigorúan csak a tea varázslatos aromái!)

Jó, jó a kávét most egy kicsit felturbóztam, de jegyzem cukor, ebben sincs!
Hát akkor nyomás, hozz magadnak valamit!

Megvárlak… és akkor kezdhetjük a beszélgetést…

Én várok…
Kész vagy már?

A legutóbbi levélben a sebészemet meséltem el! (hú de úrilány vagyok! A sebészem… micsoda birtokviszony! Még jó hogy nem plasztikai!)

Akkor csapjunk a lecsóba!

Miután ezeken a gyönyörűségeken túl van az ember lánya, jön az emlőbizottság! Már a neve is gyönyörű!
Viccesen azt is mondhatnánk, na most vizsgázik a cicim! És ott a bizottság előtt mellbedobással győz…!
Nos legyünk már kicsit komolyak! A mai világban nem illik ebből viccet csinálni!
Higgyétek el ebből sokszor adódnak kellemetlen helyzetek!

Van nekem egy tündéri sorstárs barátnőm! Olykor-olykor sikerül összehoznunk, és a felülvizsgálatra együtt érkezünk az onkológusunkhoz (nézd, már megint birtokviszony!)
Hát, ha mi együtt vagyunk, a Kékgolyóban kő kövön nem marad!
Annyi röhögést, amit mi ott előadunk, az épület soha nem látott!

Néznek is ránk csúnya szúrós szemmel az emberek!
„Ezek meg mit örömködnek itt! Más rendes ember ide szenvedni és meghalni jön, ezek meg itt röhögnek itt bele a világba!”
Őszinte leszek! Mi ott kérem, nem röhögünk! Mi egészen egyszerűen visítva, gurgulázva vigyorgunk, röhögünk, örömködünk!
De ezt olyan magas fokon tesszük, hogy már szólt nekünk a drága doktor bácsi, hogy csendesebben legyünk! Persze könnyű azt mondani! Nem olyan egyszerű dolog ám komolynak maradni!
Mi már a Kemo alatt is idétlenek voltunk!
Képzeld el a szitut! Ülsz hatod magaddal (+2 nővér sürgölődik körülöttünk) a szobában, 40 fok, csorog a vénádba a csodaszer, majd belefulladsz a parókába. És akkor drága Ildikómmal egymásra nézünk: „leveszed a parókádat?” És akkor mi ott egyszerre lekaptuk a parókánkat, és pukkadozva röhögtünk magunkon, egymáson, mert a mi buksink bizony olyan de olyan foltos volt, mint egy leopárd! (hát igen foltokban volt rajta pici haj, persze tök rövid! Mindenesetre viccesen néztünk ki!)

Hol is tartottam?
Igazán szólhattál volna, hogy ne kanyarodjak el a témától!
Szóval a bizottság!
Bent ül 5-6 barátságos doktor bácsi, és nagyon rendesen, lelkiismeretesen ismertetik veled és önmagukkal a helyzetet, eldöntik, milyen kezelésre lesz szükséged!
Nos nálam a szendvics mellett döntöttek!

Nem, kedveseim, ez nem azt jelenti, hogy szendvicseket és üdítőt szolgáltak fel, hanem azt, hogy 3-4 Kemo közben sugár, majd újabb 3-4 Kemo! A sugár a szalámi.

Jól hangzik, nem?

Nos ezzel megvolnánk, akkor egy újabb időpontban irány Dr. Láng István professzor úr!
Ismét egy csodálatos emberrel kerülhettem szembe!
Igaz a neve mellett a táblácskán milliónyi titulus, de ő leginkább EMBER!
A férjem, úgy bocsátott útnak, hogy ne fogadjam el a kemoterápiát!
A professzor úr azonban nagyon meggyőző volt. Türelmesen elmondott mindent, válaszolgatott a néha idétlen kérdéseimre. Még arra a szörnyűségre is, hogy szeretnék még gyereket, lehet-e? (Az ő szobájában is volt egy kép, igen népes gyereksereg veszi őt körül rajta (emlékeim szerint 4)) Ez utóbbi kérdésemre ugyan az a válasza, hogy nem kéne már szülnöm, de nem néz bolondnak, nem idegesítem a hülyeségemmel!
Itthon egy újabb kihívás. Elmondani a férjemnek, hogy hosszas beszélgetésem Láng professzorral arra vezetett, hogy a túlélési statisztikákat látva, beleegyezek a kezelésekbe!

Folyt…